Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1941 (41. évfolyam, 13-19. szám)
1941-07-01 / 13. szám
* AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 7 ZSOLTÁROS TÓTH ANDRÁS Irta: PÉCZELY JÓZSEF A falu adta neki a “zsoltáros” előnevet, melyre erősen rászolgált. Andrisnak már az iskolában is erős huzalma volt a zsoltárokhoz. Jóformán az “Énekes könyv”- ével kelt és feküdt. Mindig azt bújta. Amikor iskolahagyottá cseperedett, már kívülről tudta valamennyit, s úgy fújta a kórusban, mintha minde- nike a leikéből szakadozott volna kifelé. Volt hozzávaló hangja is. Erős, éles csengésű. Ha kieresztette, hát megtetejezte vele a kántorét. Büszke is volt Andrisra az apja, de még büszkébb az anyja: — Kiváltságos embör lösz az Andrisbu. — mondogatta úgy alkalmilag a szomszédoknak, ös- merősöknek, a jó embereinek. A kántor is megbecsülte Andrist. Minden temetésre beosztotta. Ez pedig az erkölcsi siker mellett anyagit is jelentett. A jobb módunknál eseten- kint tiz-tizenkét fillért. A gazdagoknál meg húsz fillért. Néha harmincat. Nagy summa az egy iskolás gyereknél!. . . Ott haladtak a koporsó előtt. Lassan, tempósan. Ahogy az illik. Pap, kántor s ketten-ketten a kántáló gyerekek. Legelős Andris: “Mégyek síromba... Nyugodalomba...” De hát a gyerekeskedés hamarosan elereg. így van. A legénykedés is. (Úgy szalad az idő, mintha kergetnék. De talán kergetik is.) Andrisból András lett. András gazda. Előénekes a templomban. Hangadó. Vasárnaponkint a harangozás alatt ő kiáltotta ki, hogy addig, mig a kántor megszólaltatja az orgonát, melyik zsoltárt éneklik. Ő is kezdte el s aztán diktálta, irányította a tempót. Hát csodaszépen tudott énekelni az bizonyos. Főként a XC-ik zsoltárt! A kántor végigszalajtóttá csontos ujjait a billentyűkön s aztán egy üres pillanatot tartva, belevágott: “Te benned bíztunk eleitől fogva. ..” Andris elkapta az áriát s aztán vitte-vitte fölfelé... Nagy lelkigyönyörüség volt azt hallgatni ! A ráérő hétköznapokon meg eljárogatott a községházára, a presbitériumba, az Egyletbe. Ennek meg az volt a csapóvége, hogy senki nem tudott olyan alaposan a pappal, jegyzővel beszélni. . . s úgy kiértelmezni az újságokban irt történeteket az emberek előtt, mint András. Nélkülözhetetlen volt, no! Ezt mindenki belátta. Ha a szolgabiró- hoz, alispánhoz deputációt kellett vezetni, csak András gazdát állították az élre, aki rendszerint Szent Dáviddal hozakodott elő. Vele példálódzóit: “Hallgasd meg uram kérésem... Tekintsd meg esedezésem...” így. Mindig igy. Egyes számban. Hiába volt a háta mögött nyolc, tiz ember. Igaz, mindig hozzátette : — A falu nevében beszélek. . . S ha a szolgabiró vagy alispán a kérést méltányosnak találva ígéretet tett, akkor 'nyomban rá- kádenciázott: “Imé mily jó és nagy gyönyörűség. . . Atyafiak között az egyesség!” Mindenkor, mindenkinek, ha csak szerét ejthette, a zsoltárokból citált. Akik erősebb szóvitába keveredtek egymással, azokra rögtön ráhúzta: “Perelj uram perlőimmel. Ha a jegyző vagy a pap egy s másért szóval megcsapkodta, annak: “Haragodnak nagy voltában... Megindulván... Ne feddj meg Uram engem!” Keresztelők, lakodalmak, disznótorok alkalmával, amikor már a tortákra, süteményekre került a sor, fölállt, tutaj bajuszát két felé törülve imigyen kezdte szónoklatát: “Javaival a Te házadnak. . . Megelégittettünk!” Abban az időben a Nagy vendéglőnek egy fülehátas bérlője volt, akitől egy kis hütözködés után mindig ezzel köszönt el: “A Te hutáidból a vizek... Soha el nem fogynak...” De ki tudná mindazt szálára szedni, hogy mikor, mivel kádenciázott az öreg? Annyi bizonyos, hogy bőségesen rászolgált a “zsoltáros” titulusra. De nem fájlalta. Sőt! Mintha hájjal kengették volna. Pedig őkelme amugyis meg volt kenve elég alaposan. Történt, hogy egy vasárnap délután úgy a nyár vége felé. András gazda kitalpalt a községi közös dinnyeföldre. Volt ott egy parcellája neki is. Közvetlen a papé mellett. A papnak remek, szép görög dinnyéi voltak. Csakhogy azok a nyár folyamán elfogytak. De megmaradt a legszebb, magnak. Éppen a mesgye mellett. Ez a magdinnye már hetek óta szúrta András gazda szemét. Ha az övé volna?.. . Nézte, nézegette... s a gonosz egyszerre csak elkezdett vele incselkedni: Micsoda dinnyék teremnek jövőre ennek a magjából?... Hej, ha ő fészkelhetné el!. . . De két nap, három nap s a tiszteletes hazaviszi. leteszi fekérni a pincébe.. . Akkor aztán nézheti a helyét... Amint a dülő-uton kifelé haladt, ötször-hat- szor is a fejébe ütődött: Vájjon ott van-e még?... S ha ott van?. . . Ha a pap még nem vitte haza?. . . Hisz az, ha jól utána gondol az ember, még nem is tolvajlás! Ugyan ki tenne latra egy dinnyét? Nyúl megrághatta volna... vagy egy betévedt tehén. Hova menne akkor a pap panaszra? Kihez ?... Hátha egy idegen ember... vándorló. Jön a város felől. Halad. Poros bakancsait rakja egymás elé. Veti a fejét jobbra, veti balra. Egyszer aztán.. . Nicsak, ni! Ott lapul egy szép nag
