Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1941 (41. évfolyam, 13-19. szám)
1941-10-01 / 19. szám
10 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA NŐK ROVATA: MIVEL TARTOZOM A CSALÁDOMNAK? Irta: és a norwalki női konferencián felolvasta: RÓNAY ALADÁRNÉ Testvéreim! Szeretném, ha mindnyájan a lelkenihe pillanthatnátok, szeretném, ha onnan olvashatnátok azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyeket az én gyarló értelmem szavakban nem tud kifejezni. Érzem, minden kis porcikámmal, idegszálammal, szívverésemmel a feleletet a feltett kérdésre és meg kísérlem — legjobb tudásom szerint — a választ megadni reá. Mivel tartozom családomnak? Kik tartoznak az én családomhoz? Hogyan fejlődött ki lelkemben a nagy család fogalma? Hogyan fejlődött ki lelkemben az az érzés, hogy a nagy családnak sokkal tartozom? És hogyan jutottam el addig a pontig, ahol az adakozás a magam megajándékozása; az áldozat olyan cselekedet, amely örömmel jár; a mások javára való lemondás nyereség; a másokért való munka élvezet. Engedjétek meg, hogy visszapillantsak, emlékezzem elmúlt életem néhány korszakára, A legelső emlékeimnél kezdem... Drága jó Nagyanyám! Öreg néniké volt. Valószínű, hogy fiatalabb volt mint én most vagyok, de akkor még a fiatalok is öregek voltak, én meg akkor még igen parányi leányka voltam, őszülő haját hátrafésülve, kontyba hordta, Rózsás sima arca volt. Kék szemeit szeretettel pihentette rajtam, Puha kezeivel megsimi- totta hajam. Még ma is érzem, hogy gyermekszivem mennyire megmelegedett az érintésétől. Igen szerettem öt. . . Egy nagy háztartás súlyát hordozta vállain, Mikor feküdt? mikor kelt? azt nem tudom; de azt tudom, hogy sokat dolgozott. Néha olvasott egy nagy fekete kötésű könyvből: később reájöttem, hogy az a Biblia volt; ebből gyanítom, hogy imádkozni is szokott, ö tanított imádkozni. Tőle hallottam először: “Imádkozzál és dolgozzál!” Fogékony gyermekszivembe mélyen bevésődtek szavai, Dolgozni rendesen megtanulnak az emberek, mert ez a mindennapi kenyeret jelenti. Imádkozni? hinni? — erre már nehezebb megtanítani az emberiséget, Később, amikor iskolás lettem, kikerültem a szükebb körű családból. Reájöttem, hogy tanítóimnak épp úgy kell engedelmeskednem, mint szüleimnek; iskolatársaimmal úgy kell bánnom, mint a testvéremmel. A kis család bővült azokkal, akikkel naponta érintkezésben voltam. Isten Tízparancsolatának a negyedikét “Tiszteld Apádat és Anyádat” alkalmaztuk az idősebbekre. Apánk megkívánta tőlünk, hogy a szolgákat is bácsizzuk; mindenkiben az embert nézzük. Templomba jártunk rendszeresen, — természetesen — még nem tudtuk felfogni a dolgok értelmét, de az alap meg volt. Tudtuk azt, hogy a törvényeket meg kell tartani: megtanultuk azt, hogy embertársainkat becsüljük és szeressük, Abban a világban, — otthon, ahol én éltem — a vasárnapi istentiszteleten jelen nem lenni, a napi imádságot elmulasztani, elhanyagolni: ismeretlen fogalom volt. Mikor a gyerekévek elsuhantak felettem, felnőttem, olyan voltam, mint a legtöbb jó ember: vallásos, lelkiismeretes, igyekvő, becsületes. Most át ugróm jó egynéhány évet. Mintha a lelkemben elpattant volna egy húr. A családomért sokat dolgoztam, de keveset imádkoztam. A lelkemben gyökeredző, valamikor hatalmas lombokat hajtó fa, a hit elhullajtóttá zöld leveleit s bármenynyire akartam, nem tudott uj leveleket fakasztani. Ezek voltak a szomorú évek. Dolgoztam emberfölötti erővel a kisebb körű és nagyobb családomért fizikailag és lelkileg, de magamban éreztem, hogy ez nem az igazi. Nehéz, fárasztó robot, kőtörés. .. Nem tudom, hogy Ti Testvéreim átmentetek-e ilyen válságokon? Tudtam, hogy a pokol kapuja jószándékkal van kikövezve s én mégis botorul haladtam ezen az utón. A jó szándék meg volt bennem, de a kivitelre nem volt erőm, mindentől elmaradtam. Kétségbeesve könyörögtem az Ur Istenhez, hogy mentsen ki e tespedésből, e közönyből. Jártam én akkor is templomba — néha. Imádkoztam is nagy ritkán. Jó ember voltam; segítettem, ha kértek; senkit nem bántottam, szives voltam embertársaimhoz. De hiányzott az életemből valami, amit az utón elvesztettem. . . Végre a Mindenható Isten megkönyörült rajtam, — hogy egyik legdrágább Testvérem kifejezését használjami — beállott életemben a döntő fordulat. Pár évvel ezelőtt kezembe került a Biblia, egy eltávozott barátnőm hagyatéka, lapozni kezdtem benne, mind nagyobb és nagyobb érdeklődéssel. Barátaimat kérdésekkel zaklattam, melyik részt olvassam? A Szentiráson keresztül megtaláltam magamat. Olyan kézzelfoghatóan, világosan áll előttem minden. Azóta lelki nyomorúságomra, mint egy rossz álomra úgy gondolok vissza. Az én családomba nemcsak vérrokonaim tartoznak, oda sorozok mindenkit, akik lélekben közel állanak hozzám; befogadok mindenkit, aki jószándékkal közeledik. Apámon, anyámon segítek, ha az
