Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1941 (41. évfolyam, 13-19. szám)

1941-08-01 / 15. szám

14

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

VARGHA TAMÁSNÉ r ■■

KESE! SZÜRET ?

1 gönci Istenes Vén Ember Káróli Gáspár éleiének regényes története

De hát mire is vár tulajdonképpen? Arra, hogy itt munkához láthasson végre. Igen, hát tud-e dolgozni, szívvel és lélekkel, mig a szive és lelke anak a levélnek az útját járja? S még ha jó hir jön is Boriskáról, akkor is ki tudja, megvan-e még nála a régi kis keszkenő? Mert ha meg nem őrizte, akkor úgyis hiába minden. Akkor sose lesz neki otthona, igazi otthona, akkor csak idegen házak melegéből jut, ha jut neki itt-ott valami. Nem baj. Ha úgy rendeli az Isten, az se baj. Csak hát tudna már valami bizonyosat!

Megint Méliuszra ugrott a gondolata, akitől levelet kapott nemrég. Megint arra szutyongat- ja, hogy próbálkozzon meg a Biblia lefordításával, hogy legalább a papoknak a kezében lenne magyar Biblia, abból tanítanák a népet, mert bizony sokan nehezen tudják olvasni a deák-irást s a falusi élet gondjai, közt le is kopik róluk a latin tudomány, ami volt is.

— Bizony neked kéne ezt megcsinálnod, Gáspár — mondta akkor is, mikor legutoljára találkoztak. Szép magyar arca csakúgy izzott.

ő akkor is csak nevetett.

— Ugyan, ugyan, mintha nem volna nálam előbbrevaló nyelvtudós akárhány.

— Csodálkozom rajtad, micsoda orcával mondod. Mert ha van is, kiki azt teszi, ha igaz keresztyén, amit az Úristen rábíz. Szégyen volna ezt meg nem értened. Gondolkozzál erről, ahogy akarsz, de nem volna szép elfutamodnod attól, ami a szegény együgyü híveket építené a Krisztusnak igaz ismeretében.

Ő akkor abbahagyta a nevetést és felsóhajtott. És hiába nyelték el azt a sóhajtást a debreceni házak falai, mert ugyanaz a sóhajtás kelt most életre újra és szállt föl a gönci kis szoba levegőjében. Benne volt ebben «. sóhajtásban egész gyöngesége, egész nyomorúsága, mindaz, ami lefelé húzta. De mindaz is, ami fölemelte. Benne az édesanyja könnye, Boriska mosolya, Johanna fölemelt fehér kezének utolsó mozdulata,

Melanchton hangjának zengése, Kálvin orcájának éles metszése. S egy eljövendő édes otthonnak az álma. És benne az örökkévalóság üdvösségének rémülete és öröme. Egész Isten felé tárul- kozása benne volt ebben a mélyről jövő sóhajtásban. Mi végre hozta őt ide az Isten? Mi célja van vele itt Göncön? Vele, ezzel a zidétlen bátortalan ifjú emberrel, akit Károlyi Gáspárnak hívnak. Egyre lejjebb kókkadt fejjel rótta végig újra meg újra a szobát. Mert szégyen ez csakugyan, hogy ilyen pokolba való nyugtalanság jött reá, ahelyett, hogy térdenállva adna hálát az Úristennek, aki baj nélkül hazasegitette, biztos fedél alá juttatta ilyen nagy hamarsággal.

És mintha a homályban egy kis csillag egyetlen fényes kis ablaka nyilt volna ki, vidáman megzörrent a kilincs s Benczédi István jött befelé. A felesége hangos sziveskedéssel téblábolt körülötte, kezében a melegített vánkussal.

— Igy> így édes uram, le ne üljön arra a hideg lócára, hadd teszem alá ezt a jó kis pe- hely-vánkust.

Benczédi tréfára fogta a dolgot, de látszott rajta, hogy terhére van már a nagy gondoskodás.

— Látod öcsém, ez a teméntelen gondoskodás visz engem sírba, nem a betegség. Méghogy pehelyvánkus alám. Jó, hogy pólyavánkusba nem köt az asszony, mint egy csecsszopót.

— Jól van no, édes uram, jól. De aki beteg, az ne legénykedjék, hiszen tegnap szívattuk csak ki kilenc piócával a rossz vérét, és elfeledte már, hogy szombat éccaka a szemünket se hunytuk le a kólikája miatt?

Benczédi egy csomó Írást szorongatott a kezében. Gáspár már hallott a nemrég megjelent krónikás könyvéről, maga a nádorispán, Nádas- di Tamás emlegetette előtte dicsérő szavakkal. Bizony csuda nagy dolog az, hogy most már magyar nyelven irt krónikás könyv is vagyon.

Érdeklődve kapta fel a fejét s alig várta, hogy belenézhessen a zirásaiba. Benczédi vigyáz-