Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1941 (41. évfolyam, 13-19. szám)
1941-08-01 / 15. szám
6 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA AZ ÉN GONDOLATAIM ... Amerikai működésem kezdete egy alapos fejbevágást juttat eszembe. Már szólt a harang, felvettem a palástom, mikor az iroda ajtón kopogtatás nélkül benyit egy ember, fején kalappal, szájában szivarral. — Hát osztán csak röviden ám. mer’ itt u’ szoktuk Kevés idő kellett hozzá megtudni, hogy ez a magyar nem is olyan ritka madár Amerikában. Valahol a vidéken egyházi bankettre gyülekeztünk. Az áldomásmester lapunk főszerkesztője volt. A hangulatból ítélve jónak látta mindjárt a leves után felhívni a magyar főkonzulátus képviselőjét. De még ezt se akarták meghallgatni, nem lehetett csendet teremteni. Nem szeretünk gondolkozni? Az egyleteknél talán még ennél is rosszabb volt a helyzet. Egyszer aztán megtörtént az egyik országos egylet ünnepélyén, hogy mikor se a díszvendégekre, a központi vezetőkre, se a helyi tisztviselőkre nem voltak kiváncsiak a vendégek, a reményt vesztett áldomásmester hozzám fordult: — Tessék megpróbálni csendet csinálni. Az eddigi kísérletek: kérve-kérés, mérges követelés, vendégeink majd magunk megbecsülésére való hivatkozás, tányér-pohár asztalverés mind eredménytelennek bizonyult. Vakmerő gondolatom támadt. Felléptem a székemre és mindkét karomat magasba emelve torkom-szakadtából elkiáltottam: Halál!... Minden arc zavartan fordult felém. Egyszerre várakozás-teljes csend lett. Csaknem súgva folytattam: Halál az, amire ma emlékezni kellene. Annak halála, akinek dicső alakja ezekről a gyönyörű hímzésű magyar zászlókról tekint le ránk busán és kérdezi: Mi van veled én jó magyarom?... Tudnillik Rákóczi halálának 200 éves évfordulója volt akkor, de az ünnepélyen egy szó se esett erről. Évről-évre javul a helyzet, bár még mindig élénk eszmecserét vált ki a prédikációk hosszúsága és faliórának a templomban-való elhelyezése. Tény, hogy népünk nagy tömegei még mindig ott tartanak, ahol az a kis gyerek, akit megkérdeztek, mikor az első osztály első órájáról hazatért, hogy tetszett az iskola. “Legjobban szerettem a szünetet, legjobban haragudtam, mikor gondolkozni kellett.” Ezek azok az egyháztagok, akik templomot építenek, de bele nem járnak. Ezek azok az egyleti tagok, akiknél a féllábon álló gólya is többet gondolkodik. Ezért értettem meg a múlt nyáron Lugosi Béla panaszát, mikor hollywoodi házában értékes magyar könyvtárát mutogatva igy szólt: “Szeretném vele megajándékozni valamelyik egyletet, de nincsenek, akik olvassák.” És ezért történhetett meg, hogy az újságban nem régen ilyen hirdetést olvastunk: “Rhumba bált rendeznek a Rákócziak!” Igazán csak annyi közük van ezeknek egymáshoz, hogy mindkettő R-rel kezdődik. De van az éremnek másik oldala is. Egy-egy bankett után nem egyszer az az érzésünk, hogy a hallgatóságnak birka türelme volt. Igen ám, de próbálná csak meg az áldomásmester akármelyiket is kihagyni a felszólítottak közül. Pedig talán háromnak se volt mondanivalója. Gonddal jár a gondolat Gondolkozni azért rest az ember, mert rest cselekedni. Egyedül a gondolkozó ember a törődő ember. “Gonddal jár a gondolat”, mondotta Garay, és mert az ember könnyen hajlik arra, hogy — szögre a gonddal, tehát a gondolatnak ritkán nyit ajtót. Akkor is csak mint látogató vendégnek. Arról szó se lehet, hogy állandó tartózkodásra költözzék be. Pedig az ember ott kezdődik, mikor gondolkozni kezd. A hires bölcsész (Descartes) közismert alapvető formulája — “gondolkodom, tehát vagyok” — azt is jelenti, hogy több vagyok, mint az egész univerzum, mert a csillagok nem tudnak rólam, én pedig gondolkodhatom róluk. Viszont, aki menekül a gondolkodástól, ember-voltától fosztja meg magát. A new yorki világkiállításon mindjárt a bejárat közelében minden este fénylő felirat hirdette: Electric farm. Az elképzelhető legmodernebb berendezés, villany fütő és hütő és minden egyébb, de benne a borjú továbbra is csak borjú, a barom ott is csak barom. Ha még ilyen haladó országban élünk is, hol a technika legmagasabb fejlődése vesz körül bennünket házban és házonkivül, az ember itt is csak azzal kezdődik, hogy gondolkozik. Sőt maga a technika, a haladás is a gondolat szülötte. A teremtő gondolat Okos szemű fiú ül a tűz mellett. Feszülten figyeli a forró, gőzölgő, fedelét emelgető tea-vizes fazekat. Elgondolkodik hosszan. Maga se sejti, micsoda tüneményes pálya kezdetén áll. Gőzmozdonyok és gőzhajók jönnek elő azokból a gondolatokból, melyek mozgalmas agyában nyüzsögnek. A földgolyón keresztül-kasul kígyózó vonatok, a világ-tengereket járó hajók mind ott voltak, mint az egész tölgy erdő egyetlen kis makkban, ott voltak, Watt gondolatában. És minden, ami szép, ami jó, ami nagy van ezen a világon, gondolatból eredt. A kolosszális márvány Mózest nagy, mély gondolat előzi meg
