Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1937 (38. évfolyam, 1-38. szám)
1937-09-21 / 38. szám
4>ik oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA A lelkipásztor felelőssége a szószéken Református egyházunk, mikor az igehirdetést tette az istentisztelet középpontjává, egyfelől óriási kockázatot vállalt, másfelől a lelkipásztort olyan súlyos felelősséggel ruházta fel, amelyet a legjobb pásztor is csak roskadozva tud hordozni. A mi istentiszteletünk középpontja az igehirdetés, Isten igéjének hirdetése; elvileg amilyen gyönyörűséges ez, a gyakorlatban annyira kockázatos. Gyönyörű a mi istentiszteletünk, ha Isten lelke által ihletett mester hirdeti az igét, vezeti az istentiszteletet, de szánalmas vergődés, hogy ne mondjam botránkoztatás, ha száraz leiken keresztül akar az Isten igéje érvényesülni. Innen érthető, hogy az elvek kel dolgozó német rendezte be ilyenformán istentiszteletét, mig a gyakorlatias angol, illetve skót református nem merte a kockázatot vállalni s az istentiszteletet úgy rendezte be, hogy az két részből álljon: az -első a tulajdonképpeni istentisztelet (devo lional part of service) közénekkel, karénekkel, imádsággal, bibliaalvasással — zárja ezt a részt a perselyezés — a második rész pedig az igehirdetés. Ilyenformán az is módot talál az első részben Isten iránt való tiszteletének bemutatására, aki talán csalódottan hallgatta végig a prédikációt. Mikor az istentiszteletet majdnem kizárólag igehirdetéssé tettük, tulajdonképpen akarva, nemakarva a lelkipásztort tettük középponttá s ráháritottunk minden felelősséget, olyan felelősséget, melyet a legjobb pásztor is csak “félelem és rettegés” között tud hordozni. Mert nem kis dolog az, hogy a lelkipásztor “Isten igéjének hirdetője”, “Isten nevében beszél”, vagy Augustinus kifejezésével a “Krisztus szája”. Nemcsak Luther szivét remeg- tette meg e felelősség, aki maga is igy nyilatkozott: “Én magam is, noha már öreg és gyakorlott prédikátor vagyok, még mindig félek, valahányszor prédikálnom kell”, hanem azóta is minden jó pásztorét. De jó is, hogy igy van, mert ez annak jele, hogy a lelkipásztor érzi felelőssége súlyát szószéki szolgálatánál s mindent elkövet, hogy lehetőleg az Ur igéjének hü szószólója legyen. Szerény tapasztalatom szerint éppen azoktól hallottam általában rossz igehirdetést, akik nem csináltak maguknak kérdést a szószéki szolgálatból. Pedig már csak maga a puszta tény is megdobogtathatná a lelkipásztor szivét, hogy a szószéki szolgálat számára olyan alkalom, amelynél úgy szólhat a hívekhez, hogy azok kötelesek végighallgatni őt, ha tetszik, ha nem. És bizony hányszor kénytelenek a hivek hallgatni olyan prédikációt, ami nem tetszik. Ez elvi megállapitások után lássuk, mi következik abból a lelkipásztori szószéki szolgálatra? Először is az, hogy tegyük igazán lelkiismereti kérdéssé a szószéki szolgálatot, az igehirdetést, Mert bizony semmivel úgy vissza nem éltünk mi pásztorok, mint ezzel a szép szóval: “igehirdetés”. Hányszor volt beszédünk az Urnák szava helyett szalmának cséplése vagy öntetszelgő deklamálás ? Minden szolgálatunk közül ez a legszentebb szolgálatunk, mikor Isten nevében, mint Istennek tolmácsai, szólhatunk. Legyen ezért szolgálatunk szentségéhez illő és méltó az ehhez való készületünk is. Felejtkezzünk minél jobban bele Isten igéjébe, annak hirdetése közben. Ebből következik, hogy Isten igéjét tisztán hirdessük. Ne használjunk olyan thematikus beszédeket, melyek Isten igéjének világos elcsavarásával vagy félremagyarázásával igazolják témánkat. Másrészről magyarázzuk úgy Isten igéjét, hogy életközeiben maradjunk, vagyis legyen rajta beszédünkön az élet lehellete. A lelkipásztor szószéki szolgálata szent szolgálat, nagy, felelősséggel teljes szolgálat, végezze minden lelkipásztor legjobb lelkiismerete szerint, tudván, hogy embereknek is, de mindenek előtt Istennek tartozik felelősséggel és engedelmességgel. (Hajdúnánás.) Dr. Horkay László. VISSZATEKINTÉS AZ IFJÚSÁGI KONFERENCIÁRA I rta: Tóth Béla, ref. lelkész Feledhetetlen szép három napot töltöttünk Fairfielden. Ifjúságunk országos konferenciája sok édes reménységeket töltött be. Számtalanszor az volt az érzésünk, hogy hegycsúcson vagyunk, egy tisztább levegőben, mint amihez hozzávagyunk szokva: a gondolatoknak és érzéseknek olyan magaslatán, amelyen ifjúságunkat jó volt látni; Nem tudom, más lelkésztársam lelkében íelmerült-é az az óhajtás, amely engem szüntelenül foglyul tartott, az t. i., hogy vajha ez a gyönyörű csoport ifjúság mind az én egyházamnak lenne tagja! Mert kétségtelen, hogy az a csoport, amely több mint negyven egyházunk ifjúságának képviseletében jelent meg a konferencián, komoly, egyházias elem. Benne van a jövő reménysége! Minden felszólalásból, minden ténykedésükből, az általános magaviseletéből kicsendült a komolyság és az egyházias önérzetességnek hangja. Ezek az ifjak útban vannak, hogy átvegyék a drága örökséget és megőrizzék. Ez a tábor nyugtalan, hogy valamit tegyen az egyházért. Ez a sereg nem állhat egy helyben, előre kell mennie, különben a mostani vezetőséget egykor a történelem itélőszéke előtt az a vád fogja illetni, hogy előretörő energiákat engedett elpusztulni, holott az istenországának szent ügyét kívánták szolgálni. Ez a sereg nagy számban volt Fairfielden s oly jó, oly biztató volt őket együtt látni. Nagyon jól tudjuk mi, hogy ők kisebbségben vannak a gyülekezetekben. Legtöbb helyen a szórakozni vágyó, athletikázó ifjúság dominál. Ott van mellettük az a csoport, amelyik csak nagy unszolásra megy el a templomba vagy vesz részt egyházi ténykedéseinkben. Sok, sok fiatal pedig füle botját se mozdítja meg, hogy konfirmálása alkalmával tett fogadásának eleget tegyen. Mi lesz egyházunkkal, ha ez tovább is igy megy? Mi lesz egyházunkkal, ha most mindent el el nem követünk, hogy annak az ifjúságnak a számát, amely Fairfielden összejött, a jövőben szaporítsuk céltudatosan, programszerűen. Éhez sok munka, sok imádság kell! Éhez szükséges, hogy a munká- | lián és az imádkozásban nép és lelkipásztor összefogjanak! Megkapó képet rajzolt efibén'k valaki a konferencián. Egyszer az egyik városból a másikba utazva, amint kinézett a vonat ablakán egy erdőt látott.. Voltak aljban az erdőben sudár, erős fák, amelyek életdusan emelkedtek az égnek. Voltak olyan fák is, amelyek megholtan, elszáradva a földön voltak kiterülve. Olyan fák is voltak, amelyek az évtizedek viharaitól alaposan megpróbáltatva már meg- megdültek s csak az mentette meg őket a teljes kidüléstől, hogy voltak olyan fiatal és erős karú fák, amelyek feltámasztották őket. Számos derék református ember küzd és dolgozik egyházáért ma, de eljön az idő,amikor már nem fognak tudni munkálkodni. Lesznek-é támaszuk? Lesznek-é olyanok, akik továbbra is megállnak? A felelet rajtunk áll. Hajlandók va- gyunk-é mindent elkövetni, hogy ifjúságunk táborában a hivő, egyházát szóban és tettben szerető, önérzetes ifjak száma megszaporodjék? Mert a hivő ifjúnak kell dominálni, ha akarjuk, hogy jövője legyen féltve szeretett reformátusságunknak! SZERKESZTŐI ÜZENETEK MEGNAGYOBBÍTOTT LAPUNKAT a jövő héten megjelentetjük. A kedves olvasók bizonyára már várják is. Táblán az előfizetéseket is beküldik akkor. A KÖVETKEZŐ SZÁMOT még a mostani szerkesztő állítja össze. A többi számokat pedig a szerkesztő és lapkiadó társaság többi tagjai fogják szerkeszteni, u. m. Böszörményi István, Kecskeméthy József, Péter Antal, Tóth Béla és Varga Lajos lelkészek. PÉNZTÁROSUNK, Szijjártó István s lelkész, cime: Rev. Stephen Szijjártó, 2856 E. Boulevard, Cleveland, O. Minden előfizetési és hirdetési dij, minden adomány az ő címére küldendő ezentúl. DETROITBAN lesz ennek a hétnek a végén Bemáth Árpád szerkesztő, hogy felkeresse az olvasókat és bekollektálja az előfizetéseket s hirdetéseket szerezzen. — Eképen óhajtja a következő lapszám kiadásához szükséges 45 dollárt előteremteni. Reméli, hogy a kedves detroiti olvasók és az ottani református egyházak ebben nagy segítségére lesznek.
