Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1937 (38. évfolyam, 1-38. szám)
1937-09-21 / 38. szám
2-ik oldat AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA Az ui kenyér A városi ember észre sem veszi, hogy mikor “uj” a kenyere. S nem fűződik hozzá semmi különösebb lelki élménye, mint a falusi ember lelkében. Számára nem is titkok hordozója az uj kenyér, ezer tanítással. Pedig mennyit tudna beszélni ez az uj kenyér, ha beszélni tudna! S némán is mennyit beszél annak, aki felfigyel reá. Beszél a magról, melyből született. A mag beszél a múltjáról, előző aratásokról s a legelső magvetésről, amikor nem ember, hanem Isten keze szórta a fölhasitott sziiz föld barázdáiba a magot. De beszél a mag egyéni életéről, mint látta az inafeszült lovakat huzni az ekét, amelyre alázattal borult rá a verejtékező, de hittől és reménységtől csillogó szemű ember. Mint nézte társaival a sötét barázdákat, mint sírját, amelybe alá kell hullani, amelyben el kell emésztődni egy uj élet szolgálatában. S mily boldog volt, mikor szárba szőkéivé lengedezhetett a tavaszi szélben s az Isten napja sugarai szeretettel csókolgatták. Mint aggódott, hogy hatalmas kődarab el ne nyomja, bojtorján, tövis meg ne fojtsa, jégeső el ne verje. Hogy szomju- hozott eső után az egek csatornáiból, hogy rejtette magját rabló rovarok elől. S milyen jó volt érezni, hogy nincs egyedül, mert mellette aggódott, őrködött az ember s felette mosolygott szeretettel a gondA molnár imája Irta: Sértő Kálmán A Nap utolsó sugarait leteritette a tájra. Alkonyodon. A kis vízimalom deresedé molnára ott állt a malom, küszöbén. Nézte a mezőségen lerakott buzakeresz- teket. És a távoli uradalom felé fülelt, ahonnan gyönyörű zenét hozott az alko- nyi szellő ... — Az uraság már megkezdte a csép- lést, — dörmögte a molnár. — Bár nékem nem sok hasznom van belőle, ha bármenynyi mázsa életet is halmoztak fel az uraság a magtárban. Nékem többet jelent egy béres, mint száz uraság. Mert az uraság az én kis malmomat leigázni akaró nagy gőzmalomba szekerezteti a búzát. A többit pedig eladja idegen országnak. Csak annyit •őröltét magának, amennyi éppen elég. Fel is kopna az álla, ha nem falhatna nagyobb darab húst, mint kenyeret. . . — Ki fal nagyobb darab húst mint kenyeret? — kérdezte a hangosan gondolkodó molnárt a felesége. — Ki? Hát ki falna, ha nem az uraság?! — vágta rá Varjú Pál. — Hidd el Kati, hogy az uraság nem nagyon szereti a kenyeret! Csak szokásból eszi és nem muszájból... — Én ezt el is tudom hinni, — vágta rá a felesége, aki mindenben osztozott az ura gondolatával. — A nagyon nagy urak süteményt, vadhúst, narancsot és ruszlit esznek. A kenyér csak másodrendű valami előttük. Sokkal másként áll a dolog a béreseknél és a kisparasztoknál. ők viselő Isten. — És jött a nagy aratás. Nagy aranyszemü kalászfejekkel ékes gabonaszálak alázatos remegéssel engedték oda karcsú derekukat a fürgén sikló, csillogó kaszák halálos ölelésének. Boldog, örömtől csikogó emberi szemek gyönyörködtek a szép termés felett. De lázas, éhes, szomorú szemek is. Szegény, koldus magyarok szeme, — azoké a zörgő csontu, kiszikkadt testii, kérges kezű magyaroké, akik mindig vetnek, mindig aratnak, de mindig is a mások csűrébe takarnak. Mert tud a mag s tud az uj kenyér az ő verítékükről, amely a barázdáikra hull s tud a könnyekről is, amely a puszta tarlót öntözi. Hosszú a magnak története mig meg- őr.ölve, megsütve, kenyérként az lember asztalára kerül. És sokat tud beszélni az Isten kegyelméről, az ember harcáról és az ember nyomorúságáról. De tud beszélni a kenyér magáról, mint kenyérről, amely életeket táplál. Parányi emberi életeket e földi életre. És itt alázatosan rámutat az uj kenyér, egy szent, örök, ős képére: ama mennyei kenyérre, aki Krisztus. A léleknek egyedüli, örökélet’re tápláló kenyerére. S reá mutat az uj kenyér a testi éhségben szenvedők sokasága mellett, a lelki koldusokra, éhezőkre, nyomorban lévőkre. A léleknek kenyere, Krisztus pedig felkínálja magát alázatos szolgálatkészséggel és szeretettel: “Én vagyok az életnek ama kenyere, aki hozzám jő, semmiképen meg nem viccből eszik a kenyeret. Annyira rá vannak a kenyérre utalva, mint a levegőre és a vonat a szénre... — Jól beszélsz Kati, — sóhajtott a molnár. — És a béresek n,em is hagynak bennünket cserben, amig föl nem fordulunk. Minden évben idehozzák az őrölni- valót. Holnap biztosan ideszekereznek egy pár zsák búzát, mert kikapták a konvenciójukat. És azon rimánkodnak, hogy minél korpásabb lisztet adjak, csak elegendőt. Mert ugyancsak körülvannak véve gyerekekkel. A legtöbb béresnek ma tán nincs is kenyere, mivel csak ma kezdték meg az uradalomban a cséplést. Hallod Kati a cséplőgép zúgását? A gyönyörű zenét?... — Hallom! — súgta ájtatosan a negyvenévet kitaposott kövérkés asszony. — Nincs is szebb a világon, mint a cséplőgép bugása. Túltesz még a rezesbandán is. Vetekszik a hegedű hangjával... — Az lesz csak a szép zene, ha majd a malom is megszólal, — mondta Varjú Pál. — Már egy hónap óta nem hoztak őrölni valót. Pedig én minden örömömet abban lelem, ha bepuderez a munka. Már egy hónap óta nem kotyog a malom kereke. A sok drága viz elúszott az árokban a tenger felé. Nem tudtuk hasznát venni a víznek. Már napok óta úgy érzem magamat a nem daráló, nem lélegző halott malomban, mint a vezéri dombról leparancsolt tábornok és a szárazföldön botorkáló tengerész ... De holnap azt hiszem, hogy feltámad ez a halott malom. Ha hoznak őrölni valót, megint meg fog szólalni. .. A Nap éppen akkor kúszott le a hegyek mögé, amikor Varjú Pál és felesége bebandukoltak vacsorázni. Kati tulajdonnem éhezik és aki hisz bennem, meg nem szomjuhozík soha.” Vannak e földön gazdag emberek, akik beleszületnek egy olyan életbe, amelyben nem kell küzdeniük a kenyérért, készen, ingyen, ajándékba kapják azt. Ezek természetesnek veszik, hogy kenyerük mindig s uj kenyerük újra és újra van és semmi különösebb örömük nincs benne. Vannak keresztyének, akik beleszületnek a keresztyéni életbe, megkapják ingyen fáradság nélkül, kegyelemből az élet kenyerét, de nem élik át annak boldogságát. És vannak szegény, küzdő emberek, akiknek az aratás mindig öröm és szivük telve hálaadással s vannak bünbeszületett lelkiszegények és koldussá lett tékozló fiák, akik nem készen kapják az élet kenyerét, hanem sokszor csak magocskát kapnak az Isten kezéből s bünbánatuk könnye, lelki harcaik verítéke rajta az eső. Ezek az aratáskor az uj kenyérnek nagyon örülnek. Városi ember, városi gyülekezet! Ne ked is tanit az uj kenyér! Meghallod-e tanítását? Meghallod-e Krisztus hivogatá- sát? dr. K. T. * jC $ Phone: Hazai 1165 | FISHER & OWEN f g FUNERAL DIRECTORS S iS v 126 Hazelwood Avenue j* I PITTSBURGH, Pa. képpen enni akarta hívni az urát, amikor kiment a malomküszöbre. De a messziről búgó cséplőgép zenéje őt is megállította. És így keletkezett köztük a reménykedő terefere. Varjú Pállal verebet lehetett volna fogatni, mikor meglátta, hogy mi van vacsorára az asztalon. Egy tál krumplisnudli díszelgett az asztal közepén, Varjú Pál kedvenc étele. Ha krumplinudli került az asztalra és nem evett meg belőle hetvenötöt, akkor betegnek hitte magát, gyónni akart és végrendelkezni. Most is határtalan örömmel telepedett az asztalhoz. Miután evési rekordot javított, magába viliázott nyolcvan krumplinudlit, erősen hangsúlyozva ezt mondta a feleségének: — Kati! Holnap a vekkeróra kukorékolására akarok felébredni. Állistd be négy órára a masinát. Meg kell olajoznom a gépeket és leseprüzni a szitákat. Holnap biztosan hoz valaki őrletni a béresek közül. És most kezdődik számunkra a tavasz ... Ásított és levetette a ruháját. A nadrágtartót felakasztotta a szentképre és nyugalomra tért. Pár perc múlva már horkolt is. Helyettesítette az álló malmot .... Reggel négyórakor olyan gyorsan kezdett berregni a vekkeróra, mint az égi küszöbről kilépett villámcsapás ... Varjú Pál kiugrott az ágyból, megmosdott a malomkerék mögött. És munkához látott. Rendbehozta a malom szerkezetét. A nap épp akkor kelt, mikor végzett a munkával. Kiállt a malomküszöbre kémkedni. Ó, egek, mit látott!? Egy hatalmas szekeret .... .— Hoznak vagy húsz mázsa búzát, — sóhajtotta örömteljesen, mikor a nyikorgó
