Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1937 (38. évfolyam, 1-38. szám)
1937-05-12 / 19. szám
2-ik oldai AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA ÉDESANYÁNK Édesanyák napján éppen úgy, mint mindennap, megjelenik előttem annak arca, aki a tiszteletre legméltóbb asszony, aki legáldottabb az asszonyok között, — megjelenik édesanyám arca és ránézve, szere- tetére emlékezve hálásan rebegi ajkam : ‘‘Óh anyai hűség — mélyebb a tengernél, Anyai szeretet — magasabb a mennynél: Ég reánk szakadhat, a föld eltemethet, Édesanyánk, ott is velünk hii szerelmed! Kikre még anyai kitárt karok várnak, Csókoljatok kezet az édesanyának. S kik sírba tevétek, áldva sirassátok, Mert még a sírban is áld édes anyátok!” I love to feel that in the heavens above The angels whispering to one another, Can find among their burning words of love No name so beutiful as that of MOTHER! Toledo, O. Dr. U. F. Egy szegény árváról Tanulónak kis koromban Meglehetős szegény voltam. Napról-napra csak úgy éltem, Félig kegyelem kenyéren, Félig sokszor szomjan, éhen. Gazdag fiú ült mellettem, Akit biz én irigyeltem. Irigyeltem, a módjáért, Fót nélküli kabátjáért, S a tanár sok, jó szaváért. Hanem egyszer, beszéd közben, Valahogyan reá jöttem, Hogy a rang és módos élet. Nekem igy nem kellenének, — Hogy nincs anyja szegénykének! És azontúl én mellettem, Ülhetett még selymesebben, Én a foltos kabátomban: Csak szépen hazagondoltam, S százszorta gazdagabb voltam! Szabolcska Mihály. A NAGYHARANG Irta: PÁSZTOR JÓZSEF A tiszteletes benyitott a kántoriak1 kis kapuján. A barackfákat elárasztotta a júniusi délelőtt fénye. A diófán sárgarigó énekelt s hangja fuvolázva ömlött a kertijén eláradó csöndbe. A kert ajtaja zörrent s a fiatal kán- torné kipirult arccal, a kötőjét összefogva közeledett a tornác,felé s amikor észrevette a tiszteletest, arca földerült s meggyorsította a lépéseit. Rámosolygott a tiszteletesre s felé köszönt csengő hangon. — Jó reggelt, tiszteletes ur! A tiszteletes szelíden nézett a kántor- né arcába. — Jónapot is van már, lelkem. No, de mindegy. Megfogta a kán törné íelényujtott kezét : — Merre van a kántor ur? Az aszony a kert felé mutatott. — Tessék a kertbe. A szőlőt kötözi. A tiszteletes megindult a kertbe. A kántor az izzó napban hajlongott a lugas mellett s az akaratosan elágazó hajtásokat kötözgette a lugashoz. A gyepes utón a tiszteletes lépései nem is hallatszottak, csak a köszönés rebbentette fel. Meglepetéssel nyílt nagyra a szeme : — Ni, tiszteletes uram! A tiszteletes komolyan nézett a kántor arcába. — Valami mondanivalóm van, kántor ur, ha egy kis ideje van? Megindultak a vadszőlővel befuttatott lugas felé. A kántor letette a raffia- csomót, meg a kertészkést az asztalra s várakozással pillantot a tiszteletes arcába. — Csak nem valami rossz hir, tiszteletes uram? A tiszteletes arcán felhő borongott. — Hát biz, nem is valami jó. Leültek. A tiszteletes levette a kalapját s letette az asztalra. Előhúzta a zsebkendőjét s a homlokát megtörőlte. Aztán a kántorra nézett. A hangja megreszke-j tett, amint megszólalt: 1 — Nem lesz nagyharagunk, édes fiam . . . A kántor hirtelen megemelte a fejét s meghökkenve szólt: — Ugyan? A tiszteletes bólintott. — Jártam már mindenkinél, akitől több pénzt vártam, mert tudja kántor ur, hogy a gyűjtést csak igy lehet kezdeni. Ez is, az is csak ígérte, hogy majd. — Senki sem adott? A tiszteletes szomorúan válaszolt: — Apró pénzzel nem kezdhettem, fiam. Számolni kell az emberi hiúsággal. A kolompos megy elől, a többi utána. Gondoltam, hogy az első adomány lega- Jább ötszáz pengő legyen... — Na és, hogy gondolja, tiszteletes ur? A tiszteletes vállatvont. — Hát várunk, édes fiam. A mi életünk rövid, de megtesszük kötelességünket. Tudom, érzem, hogy ami késik, az nem múlik. A tornác felől lihegve futott a lugas felé a kántorné. Kipirult arccal állt meg a lugas előtt s fölhevülve szólt be az urának : — Gyüjjön, lelkem, hamar! Gazda emberek vannak itt, meg egy ur. Beszélni akarnak magával. A kántor felállt. A szive megdobbant. Szép, fiatal arcát elöntötte a pir. Elfulad- va kérdezte: — Miféle emberek? Az asszony szeme fénylett valami titkos, boldog előérzettől. — Mondták... az orgona pályázat ügyében jöttek . . . Az ur maga az orgonagyáros .. . A kántor hevesen megmozdult. — Az orgonagyáros? — Az. A gazdák meg presbiterek a szomszéd községből. A kántor a tiszteletes arcára emelte a szemét. A hangja a boldog remegéstől elhalkult : TAVASZ Fakadnak már a virágok, kiderül az ég, És a föld most készül ülni drága ünnepét. Sziveinkben, mint a földön, ma öröm legyen, Feltámadt az Istenember győzedelmesen. Aki tudja, mint töri föl sírját a dicső, Aki látja, hogy a földön minden újra nő: Gondoljon feltámadásra, mely örök leszen, Feltámadt az Istenember győzedelmesen. És most küldi a Szentlelket tüzes nyelvekkel, Oh ti, Istennek népei, fogadjátok el! Ez tanít meg benneteket az igaz hitre! Jöjj el már egyszer mireánk, Igazság Lelke! Édesanyja emlékére beküldte Detroit ból Jobbágy Józsefné. — Egy pesti orgonagyáros hirdetett pályázatot egy orgona tervezésére. Tudja, tiszteletes ur, hiszen mondtam, hogy én is pályáztam. Itt akarják felállítani az orgonát a szomszéd községben. A tiszteletes bólintott. —Tudom fiam. Szeretettel selymezte tekintete a fiatal emberpárt. Az asszony az urához simult önkéntelenül. A kántor kérdően nézett a szemébe. A csendben, amibe a szivek beledobbantak, nagy várakozás reszketett. — Csak menj édes fiam — szólt a tiszteletes szeliden — majd én itt megvárlak. Az asszony előre futott, a kántor sietve lépegetett utána. A tiszteletes egyedül maradt. A tornácról hallotta az összeomló hangokat, de nem értett egy szót sem. Alig telt negyedóra, jött a kántor: — Megnyertem az orgonapályázatot! Azt mondta a gyáros, hogy remekeltem. Jövő vasárnap avatják fel. Arra is felkértek, hogy dicsőítő éneket írjak és ezt magam énekeljem, orgonakisérettel. A tiszteletes megölelte a kántort, az arcát megcsókolta. — Látja — mondta neki könnyes szemmel — az Isten megsegítette. Sokat küzdöttek, de mindég megnyugodtak Isten akaratában. Most aztán itt a dicsőség is! Mentek a házfelé hangtalanul. A kántor lelkét fénybe hulló mámor szitálta be. Csak a tornác bejáratánál kérdezte a tiszteletes : — No és ... Mennyi is az a dij ? A kántor majdnem szégyenkezve pillantott a tiszteletes szemébe. — Ezer pengő. A tiszteletes csodálkozva torpant meg. — Ezer pengő! —- Annyi — szólt halk hangon a kántor. — Annyi is volt kitűzve. Dehát rá sem mertem gondolni. A kis kántorné a tornác közepén állt pirulva, ragyogó szemmel, meghatódva,
