Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936 (37. évfolyam, 1-47. szám)
1936-09-09 / 32. szám
2-ik oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA ÖSSZESZEDJÜK AZ ERŐINKET Református egyházunk Belmissziói Tanácsa julius 15-én Philadelphiában tartott gyűlésében olyan meg- biztatást adott, amely nemcsak hogy előző és hasonló nélkül páratlanul áll amerikai magyar református életünkben, de amelyről sem ők sem én nem tudjuk, hogy e- leget tudunk-é tenni a kitii-1 zött roppant feladatnak. Minden munkámban egyedül Istenre bíztam magamat, mert mindig tudtam, hogy magamban nem bizhatom; de most különösen és teljesen oda kell adnom magamat e- gészen az ő kezébe, mert mélyen érzem a magam gyöngeségét és gyarlóságát. Ha Ő meg nem segítene: szégyenletesen elveszíteném nemcsak maiamat, hanem az ügyet is. Soha r.em éreztem még olyan súlyosnak a rám ruházott felelősséget, mint ebben az uj munkában. És ha csak rajtam állama: bizony ki kellene térnem ilyen erőm feletti megbízatás elől- De mert nem magamé, hanem az én Uramé a Jézus Krisztusé vagyok: az én tisztem nem az, hogy magamat mérlegelgessem és könnyűnek találjam, hanem az, hogy menjek, ahová küldenek. A katonáknak nem fe- lübirálnia a néki kiadott parancsot, hanem el kell azt fogadnia és végre is kell azt hajtania, már akár van hozzá ereje, akár nicsen. Vannak feladatok, amikben nemcsak minden erőnket, hanem az életünket is fel kell áldoznunk, hogy azokat végrehajt hassuk. Jézus is csak a kereszten állapíthatta meg müvéről, hogy az elvégeztetett. Jézusnak földön maradt teste, anyaszentegyházunk, azt a parancsolatot adta ki, hogy szedjük össze az erőnket. Legfőbb ideje, hogy ezt megtegyük, ha még tovább halogatnék: hamarosan elkésnénk vele. Már is oldott kéve lettünk. Nemcsak külső támadásokkal szemben gyöngült meg a védekezésünk: meghasonlott ház vagyunk önmagunkban is. Már pedig a magában meghasonlott ház nem állhat meg, hanem elpusztul. Legfőbb ideje hát, hogy összeszedjük az erőnketMi hibázik bennünk? Az összetartozás érzése és köte- lesége. Az egymás terhének a hordozása. A Krisztus keresztjét e nélkül vinni nem lehet. Már vannak lelkészeink, akik egyenesen dicsekedve emlegetik kongregácionálista berendezkedésüket, vagyis azt, hogy az ő egyházuk csak önnön magában és önnön magának akar élni, és nem akar törődni senki mással. Elfelejtik, hogy igy sem református, sem keresztyén életcéljainkat nem szolgálhatjuk. Az ilyen életfelfogásnak az alapja vagy az öncél vagy az önvád- Egyik sem engedi meg Krisztus, cselédeinek azt, hogy egymást szeressék. Már pedig e nélkül nem lehetnek Krisztuséi. Szabadulnunk kell tehát minden önzéstől és minden félelemtől, hogy nagy elhivatá- sunknak megfelelhessünk. És ha már csatákat vesztettünk: mint vert hadnak a csatavesz tés után, össze kell szednünk a megmaradt erőnket mind, hogy uj csatákat állhassunk. Mi ne győznénk, akiknek Krisztus a vezére? Az ő vezérlete alatt indulok hát el én is e nagy munkatéren. Segítségével meg fogom látogatni kivétel nélkül valamennyi egyházunkat, és minden gyülekezetben eltöltők annyi időt, amennyi szükséges ahoz, hogy összeszedjük az erőnket- Nagyon komoly tárgyalásokat kell végezem lelkészeinkkel, elöljáróinkkal, presbitereinkkel, valamennyi egyházi munkásunkkal, és mindenek felett magával, a gyülekezetek tagságával mindazon problémák felől, amelyek egyházi életünket foglalkoztatják. Meg kell tudnom és fel kell jegyeznem véleményüket mindezen dolgokban. Eddig még soha nem alkalmazott részletességgel kell számba vennem megmaradt erőink összeírását, hogy tervszerűen mehessünk az elveszített területek visszaszerzésére és a szétszóródott csontok újra összeszedésére és meg" elevenitésére- Képtelenség az, hogy minden vonalon veszítő egyház legyünk, holott minden okunk megvan arra, hogy minden vonalon nyertes és győző egyház lehessünk. Csak az volt a bajunk, hogy szétszórtan állottunk, nem fogtuk meg egymás kezét, nem törődtünk egymás segítségével. Vagy elbizakodtunk,. vagy elcsüggedtünk Mig ha összetartottunk volna: sohasem kellett volna érnünk ilyen gyászos időket, mint a mostaniak, amikor nem egy helyes és esetben úgy az egyházközségi, mint az egyházmegyei szervezet elégtelennek bizonyult Krisztus országának építésében. A világháborúban a központi hatalmak mindaddig veretlenül szorongatták ellenfeleiket, mig ezek rá nem jöttek, hogy egyedüli mentségük az egységes szervezetben lehet csak- Lemondtak hát arról a szükkörü dicsőségről, hogy mindegyikük külön a maga feje után menjen, — ehelyett összetették a fejüket, összeszedték az e- rejüket, egy közös vezényletben egyesültek és hamarosan diadalt arattak. Megint bebizonyosodott, hogy amit kiilön-külön nem tehetnek meg az emberek: egyesült erővel megcselekedhetik. Nekünk magyaroknak ezer esztendős történelem tanítja ezt az igazságot. Nem elég kárt szenvedtünk még ahoz, hogy abbahagynék már azt a tarthatatlan álláspontot, hogy mindig csak magunk külön ugyvélt igazságát emlegetjük? Nem szolgált még elég rettentő tanulsággal az élet, hogy felébredtünk volna álmodozásunkból? Hát nem fontosabb az élet, mint az álmodozás? Van egy sereg külön magyar református problémánk itt Amerikában, amelyik kivétel nélkül mind azért nem tud megvalósulni, mert nem fogunk össze, nem szedjük össze és nem tesszük együvé minden erőnket. Itt vannak magyar egyházmegyéink, sőt itt van most már előttünk a tervbevett és engedélyezett magyar egyházkerület. Itt van magyar egyházi sajtónk, mely f olytonos válságokkal küzd- Itt van a magyar tanszék, melynek munkáját most fel kellett függesztenünk. Itt van az ifjúság megtartásának életfontosságú feladata. Itt van a magyar református egység ügye maga, mint minden bajunk kínálkozó és még eddig elérhetetlen megoldása. Meddig, óh medig kell még a mi keresztfánkon, a mi szegeinktől átal- veretve szevednie a mi U- runknak? Óh ti keménynya- ku nemzetség! — És itt vannak közegyházi kötelességeink, amiknek soha nem feleltünk meg, sőt soha meg próbáltuk becsületesen, hogy megfeleljünk. Pedig nem a- zért, mintha nem tudtunk volna, — hanem csak azért, mert nem bíztunk eléggé Istenben sem, önmagunkban sem. — És itt vannak egyetemes keresztyéni kötelességeink, amiknek a teljesítésében az egész világ ostromol és gátol jobb és bal felől egyaránt, annyira, hogy még mi közöttünk is sokan elfeledkeznek az egyedüli középpontról, a Krisztusról, és a. Korok Kősziklája helyett múló délibábra akarnak építeni- Recsegve ropogva készülődik az uj világrengés, — és mi ahelyett, hogy minden erőnkkel mentenők, ami még menthető és odavinnők be a közelgő vízözön elől a mi biztos Bárkánkba: egymással versengünk és egymást marjuk és irtjuk. Muhi puszta, Mohács mezeje, nagy majtényi sik, Világos, Trianon : — óh miért nem küldi- tek közénk zord árnyaitokat, hogy észretéritsenek és legalább minket megmentsenek az ő sorsuktól? Óh Istennek Szentlelke, szállj le reánk és győzz le már egyszer minket, akik semmi módon nem tudjuk legyőzni önmagunkat. “Aki engem akar szolgálni : kövessen engem!” Óh vajha mind úgy állanánk már egyszer oda a Krisztus szolgálatába, hogy őt követnők! Életében, cselekedeteiben beszédében, szenvedéseiben, önfeláldozásában. “Aki meg akarja tartani az ő életét : elveszti azt, de aki elveszíti az ő életét én érettem: az megtartja azt!” Óh testvérek, — lelkészek, egyházi munkások, egyháztagok —mind, mind: jertek, veszítsük el az életünket! Tagadjuk meg a magunk ugyvélt igazságát és adjuk oda magunkat mindenestől Annak, akié vagyunk úgyis, akár akarjuk, akár sem. Veszítsük elegészen a magunk életét, személyét, elvét, igazságát, — hogy egyedül az ő élete, személye, elve, igazsága diadalmaskodhassék rajtunk- így még megmenthetjük, megtarthatjuk a magunk életét, — de csakis igy! Elesett, megtépett zászló az, amit kezembe veszek, — de még sem félek, mert bizonyosan tudom, hogy a győzelemnek a zászlója lesz ez! Egészen határozottan tudom, hogy Isten nem úgy fog tenni, mint az emberek közül sokan, akik az én személyemet nézik és tartják a- kadályul; ezek, nem tudják még, hogy az én személyem meghalt és én is arra,törekszem, hogy éljék, többé ne* én, hanem éljen én bennem a (Folytatás a 3-ik oldalon.)
