Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936 (37. évfolyam, 1-47. szám)
1936-07-24 / 29. szám
r-------------------------------------------—-\ Entered as Second Class Matter on the j 25th of March, 1933, at the Post Office at Pittsburgh, Pa. under the Act of March 3rd, 1879. REFORMÁTUSOK-----------------------------------------------------Acceptance for mailing at special rate of postage provided for in the Act of February 28, 1925, authorized April 25, 1933. V_---------------------------------------------------7 LAPJA Vol. XXXVII. ÉVFOLYAM. PITTSBURGH, PA. JULY 24, 1936 No. 29. SZÁM Belmisszió Bizottság nagy terve A Pittsburgh Synod tavaszi gyűlésének jegyzőkönyvét, a napokban vettük kézhez s természetesen annak tartalmát figyelmesen elolvastuk, különösen pedig azokat a jelentéseket, amelyeket egyházunknak a különböző munkát végező bizottságai terjesztettek a kerületi gyűlés elé. Az is természetes, hogy az összes jelentések közül a legjobban a Belmissziói bizottságnak a jelentése kötötte le figyelmünket. .Magyar egyházaink ezzel a bizottsággal állanak a legszorosabb kapcsolatban. Ez a bizottság az, amely az egyházalapitás munkára s a megalapított egyházaknak fejlesztésére segitséget nyújtott és nyújt ma is több helyen. A belmissziói bizottságról sok helyen nagyon tévesen gondolkoznak s azt valami olyan testületnek tartják ma is, amely valami nagy vagyonnal rendelkezik s igy képes arra, hogy olyan nagyarányú missziói munkát folytasson, mint aminőt folytat immár negyvenöt esztendje a magyarok között is. A belmissziói bizottságnak csak annyija van, amennyit az egyháznak a tagjai a missziói munka céljaira neki átadnak. Ha többet adnak: akkor minden rendben van. Ha kevesebbet adnak az egész munkamezőn pangás áll be. Nem lehet a munkát fejleszteni, sőt az alkalmazott misszionáriusnak fizetést sem lehet folyósítani. Annak, hogy sok misszionárius lelkészünk nehéz helyzetben van s nagyon szűkösen kerül kenyér a házhoz, az oka az, hogy az egyetemes egyház tagjai nem adták meg az anyagi eszközöket a belmissziói bizottságnak arra,, hogy minden misszionáriusnak a fizetéséről teljes egészében, az ígéret szerint gondot viselhessen. Ez egyház tagjai ezen a téren elhanyagolták kötelességeiket. Elhanyagolták a magyar egyházak tagjai is. Igaz, hogy nehezek voltak az idők, de a Krisztus országáért való munkálkodás forrásainak nem volna szabad kiapadnia. Sokan azzal vádolják meg a belmissziói bizottságot, hogy túl költekezett s jó időkben nem gondolt az elkövetkezendő hét szűk esztendőre. Amit azonban tett azzal a gondolattal tette, hogy az egyháztagjai megfogják érezni, hogy elsősorban erre a munkára van szükség ebben az országban, ahol a lakosságnak csupán fele tartozik kifejezetten valamelyik vallásfelekezethez. Nem arra van szükség, hogy vádakat emeljünk, hanem arra, hogy segítsünk! A segítésre a belmissziói bizottság most egy nagyszerű tervet terjesztett az egyházkerületek elé és ezeken keresztül az egyházmegyék elé s egyházmegyéken keresztül pedig az egyháztagok elé. A belmissziói bizottságnak az összes adóssága 1935 december 31-ikén 304 ezer 538 dollár és 63 cent volt, abban az alapban, amelyet általános alapnak lehet neveznünk. Ebben az összegben 120 ezer 311 dollár és 24 cent volt a misszionáriusoknak az elmaradt fizetése. A belmisszió bizottság most ebből az összegből 200 ezer dollárt akart összehozni és pedig úgy, hogy keres az egyháztagok között 20,000 olyan egyént, akik vagy, egyszerre befizetnek erre az alapra tiz dollárt, vagy pedig komoly és lekötelező ígéretet tesznek arra, hogy tiz hónap alatt erre az alapra befizetnek egy-egy dollárt. Úgy érezzük, hogy miután a magyar lelkészek között is többen vannak, akik nem kapták meg fizetéseiket, miután mi is részei vagyunk az egyetemes egyháznak, a mi magyar gyülekezeteinknek is meg kell tenniök mindent ezen a munka mezőn. Ha nincsenek is közöttünk nagyon vagyonos emberek, habár nagyon sokkan vannak közöttünk, akiket teljesen levert a borzalmas depresszió, azért mi is tehetünk valamit. Most, amikor egyik lelkészünk az árvíz következtében nagy veszteségeket szenvedett, amikor egyik-másik egyházunknak az árviz miatt segítségre volt szüksége: megnyílt a mi népünk szive. Ha arra gondolunk, hogy lelkészeink között többen vannak, akik felett már évek óta ott lebegnek a nyomorúságnak az árvizei, a mi jó népünk megérti, hogy miről van szó. Azért az a kérésünk a gyülekezetünk elöljáróságaihoz, hogy tegyenek meg minden lehetőt gyülekezeteikben is arra a célra, hogy abból amit Isten most már bőségesebben ad: adjanak arra a célra is, hogy a belmissziói bizottság az adósságtól megszabadulva, annál sikeresebben folytathassa a maga munkáját. Nem lehetetlent kér az egyház tőlünk. Annyit kér, amit kiki megtehet. Minden gyülekezetben lesznek olyan testvéreink, akik szívesen adnak erre a célra is egy vagy két dollárt. Talán lesznek, akik a legmagasabb összeget is megadják. Csak tegyünk valamit. Ebben a lapszámban a magyar reformátusság élni akarásának két szép példáját olvashatják testvéreink. Ha tudunk befelé nagyszerű munkát végezni: úgy alkalmasak vagyunk arra is, hogy gyakoroljuk a testvériességnek a munkáját. Reméljük, hogy ez a kérésünk nem lesz pusztába kiáltó szó! Egyházaink éppen úgy a magukévá teszik ezt az ügyet, amint minden jó ügyet magukévá tesznek, ha felhivjuk rá figyelmünket. Én azt hiszem, hogy minden gyülekeztünkben lehet valamit tenni ennek az ügynek az érdekében s nagyobb gyülekezeteinkben pedig meg lehet szervezni egy klubot, amelynek tagjai kötelezik magukat arra, hogy tiz hónap alatt összehoznak száz vagy ötven dollárt. Legyen segítséggel az Ur mi hozzánk ebben a munkában is. Kalassay Sándor. ÖRÖK VÁNDOROK Tovább megyünk mi örök vándorok. Mindig csak jut számunkra egy sarok, Hol itt, hol ott állásunk, kenyerünk S mindig fáradtabban tovább megyünk. De, ha lebben az alkonyi sötét Elhalványodunk, mert egy két kisért: Kék égen kéklő távoli hegyek, Erdőzugás, virágok, emberek. Város, falu, gyep a domboldalon, Ismert sírok mellett a fájdalom, Napsugár, árnyék, ragyogás, ború Szőlőhegyen zöld erdőkoszoru, Lelkűnkbe vágott patakcsobogás, Szellő, ami szivünkön fuvoláz, Idő, ami végtelenbe hullt. Kisért egy táj, kisért a múlt, — a múlt. S megyünk, amerre vezet uj utunk, De mikor ketten találkozunk, Kisértetlátók, túlpartról valók Reszketve sugjuk meg a nagy valót, Oly halkan a másik se hallja tán: Jájj nincs hazám, jajj nekem nincs hazám! Vajas Klára.
