Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936 (37. évfolyam, 1-47. szám)
1936-07-24 / 29. szám
2-ik oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA A gályarabok megszabadítása A Ruyter admirális Texelnél aratott újabb fényes győzelme felett való örömmámorának Amsterdamban nem volt határa. Anglia és Franciaország szövetséges hajóhada kikapott: megszűnt s minden kedélyt megülő lidércnyomás, a háború szörnyűségeitől, pusztító hadaktól, háborgattatásoktól való kínzó félelem. A Grachten barna oromzatát kendők és lobogók .tarkították, a legutolsó bércsónak is zászlódiszt öltött és koszorúk alatt úszkált, a tornyok ezüstös harangjátéka rezgeti a levegőben, minden templomot zsúfolásig megtöltöttek a hálaadó imádkozok, az utcákon hullámzott az ünneplőbe öltözött nép, a kikötői korcsmákat megtöltötték a hetvenkedő tengerészek, akiket, mint honmentőket, bőven elláttak sörrel és pálinkával. Az admirális ingyen osztogatott fametszetü képét egy-kettőre szétkapdosták, paizsokra és lampionokra festették. Az egész nemzet fellélekzett a visszaajándékozott életben. * A tanács az uj városháza dísztermében vendégséget rendezett a győző tiszteletére: díszes öltözetű tanácsurak és céhmesterek között foglaltak helyet a hadihajók fényesrekefélt viharkabátos világhódítói tekintetű tengerimedvéi. A polgármester jobbján, a középen ült az admirális, előtte “A hét tartomány" zászlóshajó ezüstből öntött modellje, amelyen annyiszor növelte Németalföld dicsőségét. A polgármester lendületes szavakkal nyújtotta át Amsterdam köszönetéként ezt a mestermüvet az ünnepeltnek, akinek a magasztaló beszédnél jobban esett az ajándék. Tekintete átnézett az ünnepi asztal fölött, amelyen a tanács értékes régi ezüstjei között köszörült velencei vázákban pompás tulipánok lángoltak. Mindenütt vidám arcok mosolyogtak, akire ránézett, annak a szive is bennragyogott a szemében, mintha valami különös kitüntetésben részesült volna. Felállott egy öreg kapitány, akinek a tüzes burgundi megoldotta a nyelvét. — Mijne heeren! A polgármester nem mondott sokat. Admirálisunk ügyessége nélkül minden bátorság hiábavaló lett volna. Az ellenséget kimanörvirozta, a franciákat csatározással foglalkoztatva lekötötte és az alkalmas pillanatot bevárta, hogy az angol főerőre vethesse magát. Ezt csinálja utána valaki! Hajójuk, legénységük azoknak sokkal több volt, mint nekünk! A város fejét nem merte az admirális megzavarni, de a kapitány dicséretét már letiltotta: — Fogd be a szádat Barnevelt! A vendégek azonban engedetlenségre buzdították az öreget: — Mondd csak tovább, kapitány! —'Jó, tehát nem mondok többet a texali diadalról. Sem ennek az esztendőnek másik két győzelméről, még a régebbi temérdekről sem. Arról sem, hogy valahányszor Hollandia veszedelemben volt, Ruyter mindent rendbe hozott. De abból az időből hadd mondok el pár apróságot, amikor még csak egyszerű kapitány volt és én voltam a kormányosa ..... — Most már elég a fuvolázásból, Barnevelt! Az admirális fenyegető hangjára bizonytalanul tekintgetett az öreg hol a parancsnokára, hol meg a többiek biztató arcára, végül durcásan szólalt meg: — Jó, jó, nem szólok ezekről sem, de a Simancas-szal, azt hiszem, átkozott szerénységének mégsem lépek a tyúkszemére. — Ködben haladtunk nyugatnak: a spanyol háború idején történt. Hirtelen egy hatalmas négyárbócos bukkant elő és teljes vitorlával nekünk ront: egy ménkű nagy spanyol, akivel szemben dióhéjak voltunk csupán. Már megismertük a brigget: a huszonnégy ágyús Simancas, nekünk csak négy ágyunk van a hajófaron. — A szél nekünk kedvezett. Azt tanácsolom, hogy jó lesz még pár vitorlát felhúzni, de Ruyter mit sem akar róla tudni. Gyorsan megtölteti az ágyukat és maga irányítja be az ágyu- csöveket. — A spanyol minden teketória nélkül sortüzet ad a hajónk közepére, amire előárbocunk fejest zuhan a tengerbe. — Tűz — vezényli kapitányunk. Sisteregve repül a négy ágyúgolyó a spanyol derekába, óriási réseket szakit rajta és felgyujtja a puskaporos raktárát. A Simancas egy-kettőre oldalára fordult. — Ryuter gyorsan vízre bocsáttatja a csónakokat. A lángoló roncsból menekült spanyol legénység csuronvizesen kerül fedélzetünkre, elől hosszú kapitányával. — így bántatok volna ti is mivelünk ? — kérdi tőle Ruyter, amint a kardját átvette.----- Dölyfös tekintettel, gőgös hangon válaszolt: Nem mondhatnám, én mindnyájatokat a vizbe fullasztottalak volna! — Derék dolog — gondolja magában Ruyter és hozzánk fordulva rendelkezik: Ragadjátok meg mindnyáját és át a korláton velük, embert az emberért! — Ajajaj, mennyire elhessen egyszeribe a dölyf. Ki más borul le legelőször Ruyter előtt és karolja át könyörületet es- dekelve, mnt a hosszú kapitány. Mellette hajlong kezét tördelve a tisztikar és az egész legénység. — Ruyter fitymálva von vállat: Nem lesz semmi bajotok te égimeszelő, csak le akartam kissé lohasztani spanyol gőgötöket. A városatyák szinte harsogtak elragadtatásukban. Az admirális is jóleső tetszéssel nevetett velük. A vendégség emelkedett hangulatban folyt tovább. Csak az asztal végén vágott pár szárazföldi vezérkari tiszt nagyon savanyu arcot. Mennyire magasztalják itt a vlissingeni halász fiát, akinek a hadiszerencse és az ellenség ügyetlensége ilyen szemérmetlenül hozzák a dicsőséget ! Sugdosva dugták össze a fejüket. Asztalbontáskor Steen óbester odasietett az admirálishoz: — Nagyon jó lenne evés után egy kis lovaglás a város körül. Velem tart-e? — Ruyter összeharapta ajakát: — Köszönöm szépen, Mijne heeren, de sajnos nem tehetem... A másik nógatni kezdte: — Ne üssön el ettől a megtiszteltetéstől! Örvendeztesse meg a népet azzal, hogy utcaszerte mindenhol lóháton láthassák Ke- gyelmességedet. — Az az igazság, mijne heeren, hogy még soha életemben nem tapasztaltam ki egyetlen lónak sem a hátát. Tizenegy éves koromban mentem a tengerre, — nem volt módomban megtanulni a kantárszárral bánni. — Oh, ami azt illeti, — nyugtatta meg az óbester, — van nekünk egy vén acélszürkénk, olyan kezes az, mint a bárány..... A többi tiszt szekundálni kezdett: — Állapotos asszony is baj nélkül ráülhet erre az igás lóra. — Ruyter admirális és a félelem?..... — Félelem ? Fiatal barátaim. Azt nem! De ha kitöröm a nyakamat, más admirálist kell keresnetek. És dühösen segitette fel magát a kengyelbe. A Voorburgwalon keresztül lovagló menetben csudálkozva nézte a polgárság a lova sörényébe görcsösen ragaszkodó texeli győzőt. Alig állhatták meg nevetés nélkül a sok délcegen lovagló hős közötti szánalmas látványt. Az uj Deichnál a menet ügetni kezdett, mire az admirális lovát elhagyta bárányszelidsége és veszedelmesen ugrándozott. Lovasának homlokán kiütött a veríték. — Azért komiszkodik, mert nem mutatja meg neki Kegyel- mességed a mestert, — tanitgatta Ruytert az óbester. — Sar- kantyuzza csak jól meg! A következő pillanatban a jó igásló égbe ágaskodott és lovasát hatalmas ívben az utca porába repítette. Rögtön leugráltak lovukról a tisztek és a porba repült admirálist igyekeztek talpra állítani, aki mintha némelyiknél kárörvendő hunyorgatást is észrevett volna. Kínosan mosolygott, amint combját simogatta: — Mégis jó, hogy az ember nem volt állapotos..... * A tenger hőse nem fedekezett meg erről az eseményről. Két nap múlva a vezérkari tiszteket meghívta az admirálhajó fedélzetére. Szines lampionok alatt élvezték a vendéglátást a hajóhad kapitányai között jó sokáig a gyönyörű augusztusi éjszakában. Egyszer csak az admirális megtöltve a poharakat feláll, hogy az egyesült németalföldi köztársaságra ürftse a magáét. A vendégek szintén felállnak. Abban a pillanatban, amikor ajkukhoz ér a pohár, eldördül a hajónak kétszáz ágyúja. Fülsiketítő dör- dülés, rettenetes rázkódás, mintha földrengés indult volna meg:
