Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936 (37. évfolyam, 1-47. szám)

1936-07-17 / 28. szám

2-ik oldal

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LA Hl A

!! FELEJTHETETLEN NAP

Volt Pál életében az a nap, a melyen először talál- $ kozott Jézussal. Uj korszakot nyitott életében ez a nap. ¥ Édes, meghitt közösségnek, a Jézussal együttjárásnak g korszakát. Minél több évet töltöttek el együtt, minél g tovább jártak az utón, annál jobban összenőtt a két X élet. Egyszer csak igy szól az apostol: “meg vagyok győ- g ződve, hogy engem semmi el nem szakaszthat. . . “ g Mikor vissza emlékezik, boldogan mondja: “délben $ láttam, óh király! . . és azóta . . . vele járok, szivem % csak neki él! Ha visszatekintek, egyet látok: azoknak, | a kik Istent szeretik, mindenek egyformán javukra mun- g kálnak!“ A múltban? Velem volt. Meggazdagitott. g Megáldott! g

A jelen? “Az élet nekem Krisztus!“ g

A jövő? “Vágyakozom elköltözni és a Krisztussal % lenni, mert ez mindennél sokkalta jobb!“ Vágyakozom g vele szemtől szembe megállani ott, ahol soha sem her- a vad el a rózsa. 4

Az egész életem: Istenem! Te hozzád mind köze- g lebb! habár súlyos kereszt nyom engemet.... X

Testvérem! Van-é ilyen felejthetetlen nap életedben a Megindultál-é már Vele együtt járni ? ! Mi a hit? Nem g más, mint rá tenni életünket arra, hogy van Isten és g vele járni! Indulj meg az utón! Járj Ő vele |

Dr. U. F. g

MIND A KETTŐ MONDTA...

Irta: Böszörményi Jenő.

Tavaszi napfény lopódzik be a szivembe, amikor mosolygó arccal, derűs tekintettel, csillogó szemekkel lépi át valaki a hajlékom, vagy az irodám küszöbét. Mert a mosolygó arc, derűs tekintet és a csillogó szem még a legkopottabb szobába is szépséget visz és még a legpipafüstösebb irodában is édes illatot áraszt. Még hozzá sem kezd ilyenkor az ember az eszmecseréhez és máris előre tudja, hogy jóhir van a vendég tarisznyájában és csendes békesség a lelkében. Az újabb időben azonban ritkaság számba megy az ilyen látogató. Még a fehér hollónál is ritkább jelenség. Mert a gazdasági válság haragos felhőkkkel borította be a magyar égboltot és a homlokra egykettőre felsorakoztatja a mélyvágásu ráncokat, mig a vidám derű semmiféle csalogatásra sem akar kibújni az odújából.

Annál inkább örömre hangolt, amikor a mulkorában egy tanyai magyar keresett fel és mosolygott, amikor belépett, mosolygott, amikor köszönt; mosolygott, amikor leült; mosolygott, amikor rámnézett; mosolygott, amikor körülnézett. Künn zuhogott az eső. Mintha óriási, égi csatornából ömlött volna, úgy zuhogott. Jogosan gondoltam tehát az első pillanatban, hogy ez a szűnni nem akaró mosoly nem az én látásom feletti örömet hirtti, hanem valami hatlmas esemény van mögötte. Ez peig mi lehetne más, mint az eső. A jó, kiadós eső.

Tévedtem. Társalkodásunk kezdetén ugyanis az esőre tereltem a figyelmet és kijelentette félre nem érthető határozottsággal, hogy most nem kellene az eső. Kár, hogy esik. Sok kárt csinál. A mosoly tehát mégis nekem szólt.

Közben telefonáltak. Otyan vészteljesen csengett a telefon, mintha autó-szerencsétlenséget akart volna velem közölni. Teljes erőmből harsogva halló-hallóztam, de alig halható hangon méltatlankodott valaki, hogy egy szót sem ért. Újból visszaharsogtam, hogy én sem értek egy szót sem. Végül sok kínlódás, orditozás és mérgelődés után kisült, hogy téves volt a kapcsolás. Nem is engem kerestek. Ilyenkor az ember nem szokott ujjongva tapsolni és örömében ugrálni, hanem mérgesen néz bele a világba. Én sem tettem mást. Látogatóm azonban változatlanul mosolygott.

— No, most már beszélhetünk nyugodtabban, — szóltam méltóságosan, amint valamennyire lecsillapodtam. -- Talári nem zavarnak megint bennünket.

— No, no! -- válaszolt a magyarom.-- Különben mibe fáradt?-- Nem fáradok különösebben semmiben.

— Valami ügyes-bajos dologban keresett fel?-- A világért sem.-- Hát akkor mi az újság?-- Az az újság, hogy mondta Jani.-- Mondta?-- Montda, bizony.-- Ennek már igazán örülök.

Halvány sejtelmem sem volt ugyan arról, hogy ki lehet ama bizonyos Jani; még kevésbbé sejditettem,hogy ugyan mit mondhatott; de azért a meggyőződés hangján erősitgettem:-- Nagyon érdekelhette Janit!

— Hogyne! Csakúgy ragyogott a szeme. Én meg azt mondom az anyjukomnak: Hallod-é, hogy mit mondott Jani? Aszogya a párom: Hallom. Persze, az ilyen asszonyfélében nem áll a szó és mindjárt továbbadta a szomszédasszonyának.-- És az mit mondott rá?

— Azt mondta, hogy majd elujságolja az urának, ha hazajön.

Miután mindenáron meg akartam tudni, hogy mit mondott Jani, ezért halálos komolysággal kérdeztem:-- Dehát mit is mondott Jani?

Nyugodtan válaszolta:-- Csak azt mondta, amit úgyis tetszik tudni.

Nem faggattam tovább. Bucsuzáskor azonban lelkére kötöttem:-- Üdvözlöm Janit.

Néhány nap telhetett el, amikor a piacon vitt keresztül az utam. Heti piac volt. Rengeteg nép. Sürgés-forgás, nyüzsgésmozgás, lárma-kiabálás. Alig bírtam kiverekedni magamnak az utat. Közben jobbra-balra köszöngettem és eme foglalkozásom közben megfog egy fiatalember:-Bocsánaatot kérek egy szóra.-- No, mi az, fiam?-- Szeretnék valamit mondani.-- És mi légyen az?-- Hát csak az, kéremalássan, hogy mondta édesapám.

— Mondta? -- kérdeztem felvillanyozva.

— Mondta ám.-- Oh, tudom már. Te vagy a Jani.-- Nem, kérem. Én Pista vagyok.-- Persze! Jani a testvéred.-- Nincs testvérem, kérem.-- És kinek mondta el édesapád otthon?-- Édesannyámnak.-- Hát öreganyádnak ?

— Annak nem mondhatta el, mert már régen meghalt, szegény, nyugodjon. De sogoroméknak elmondta.

— Azok aztán mit szóltak hozzá?-- Semmit, mert nagyon csendes emberek.

— No, jólvan. Köszönöm a híradást. Tisztelem édesapádat.

Két titok szaggatta most már a lelkemet. Az egyik, hogy

mit mondhatott Jani. A másik pedig, hogy mit mondhatott a Pista édesapja. Napokig nyugtalanított a titok. Megoldást nem találtam. Szerencsére, egyik este, meglátogatott egy hires keresztrejtvényfejtő barátom. Néhány ezer rejtvényt fejtett már meg életében és néhány százzal maga is megajándé-* kozta a magyar irodalmat. Megkértem hát, hogy ne hagyjon magamra a bizonytalanságban, hanem fejtse meg a rejtvényt.

A barátom elgondolkozott. Siri csend honolt a szobában. Csak az öreg óra ketyegése verte fel a halotti csendet.

Hosszas elmélkedés után megszólalt:

— Azt nem tudom, hogy mit mondhatott Jani. Azt sem tudom, hogy mit mondhatott a Pista édesapja. Nyugodjunk meg abban, hogy mind a kettő mondta. Jani is mondta és a Pista édesapja is mondta. . . .

Ebben aztán megnyugodtam. Mert sennki le nem tagadhatja, senki meg nem cáfolhatja, senki kétségbe nem vonhatja azt, ami tiszta szinigazság:-- Hogy Jani is mondta. A Pista édesapja is mondta. Mind a kettő mondta............