Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1936 (37. évfolyam, 1-47. szám)
1936-07-03 / 26. szám
Entered as Second Class Matter on the 25th of March, 1933, at the Post Office at Pittsburgh, Pa. under the Act of March 3rd, 1879. REFORMÁTUSOK Acceptance for mailing at special rate of postage provided for in the Act of February 28, 1925, authorized April 25, 1933. VoL XXXVII. ÉVFOLYAM. PITTSBURGH, PA. JULY 3, 1936 No. 26. SZÁM NEGYVEN ÉV. JULIUS 4. Az Amerikai Egyesült Államok történelmének piros betűs ünnepe. Az emberi jogok egyik legértékesebbikének, a függetlenségnek kellőképen megbecsülhetetlen ünnepnapja. Ez az ünnep több, mint egyszerűen hazafias ünnep. Hiszen azok, akik e hatalmas nemzet történelmének formálásából kivették részüket, többet tettek, mint egyszerűen, önző, vagy egyéni érdekből függetlenítették az uj földrész lakosait a régi földrész uralkodó nemzetétől. Olyan ország fundamentumait vetették meg, amelyikben teljes vallás szabadság biztosit- tatik minden lakosnak. Ez uj ország megalapításában nagy szerepe, része volt a honalapítók vallásos meggyőződésének. A Függetlenségi Nyilatkozat aláírása óta is, az ország ismertebb vezetői vallásos meggyőződésű emberek voltak. Az elnökök, amikor leteszik hivatalos esküjöket, Bibliára tett kézzel esküsznek az alkotmány megtartására és bár nem kötelező, fel van jegyezve, megcsókolják a Bibliát, ott amelyre eskütétel alkalmával a kezüket tették. A Függetlenségi Ünnep az utóbbi időben sokat veszített vallásos jelentőségéből és jellegéből. Ennek eredményét, hatását nagyon is észre lehet venni. A Szentirás szavai szerint, ahol az Istennek lelke van, ott van szabadság. Ha Isten lelke kimarad a függetlenségi ünnepet ülő nép, nemzet ünnepléséből, csorbát szenved a szabadság jelentősége. S ez nagy, rendkívüli nagy veszedelmet jelent ezekben a napokban, amikor világszerte látjuk a bántó tünet győzelmét, egyes hatalmas emberek erőre kapását, s népek és nemzetek alkotó népének mellőzését. A Függetlenség ünnepén, julius 4-én gondoljunk arra, hogy Isten annak a népnek ad igazi szabadságot, függetlenséget, amelyik arra magát méltóvá tenni igyekszik és a szabadságával vissza nem él. (L. Zs.) Mélységes hálával állunk meg az Amerikai Magyar Református Egyesület munkálkodásának a negyvenedik évi határánál az Isten színe előtt. A- mikor negyven évvel ezelőtt elvetettük azt a gondolatot, hogy a mi buzgó, vallásos és áldozatkész népünk hitét igyekezzék megmutatni jócselekedetekkel is, bizony nem gondoltunk arra, hogy Istennek kegyelme megengedi érni azt, hogy boldogan gyönyörködhessünk és örvendezhessünk a nagygyá fejlődött Magyar Református Egyesületben. Ha valakinek van oka az örömre ezen a nevezetes évfordulón: úgy nekem van erre okom. Az elvetett mustármagnak én voltam az első gondozója s mindazokban a viharokban, amelyek meg-megrázták az Egyesületnek a gyönge fáját, igyekeztem arra, hogy az Egyesületet létrehozó nagy gondolat, diadalmasan kerüljön ki a bennünket tépő harcoknak a zivatarából. Az Istennek legyen hála, aki megengedte, hogy Egyesületünk sokszor igen nehéz viszonyok között ne csak megállja a maga helyét, hanem mindig szélesebb mezőkön találja meg a fejlődésnek az útját. Trenton, az Egyesületnek a történetében nemcsak azért bir jelentőséggel, mert itt alapit- tatott meg Egyesületünk, hanem azért is, mert az Egyesületnek a tiz éves jubileumán innen indult ki az Árvaháznak a gondolata. Az Aggmenház gondolata ugyan későbbi eredetű, mert csak az 1902-ben New Yorkban tartott gyűlésen vetődött fel először az úgynevezett “rokkant alapnak” a gondolata, de annak, hogy ez is felvetődött, nagy szerepe volt az árvaház gondolatának. Az a Református Egyesület tehát, amely negyven évvel ezelőtt indult útjára, nem elégedett meg azzal, hogy csupán azokat a kötelességeket teljesítse, amelyek reá az alapszabályok szerint kötelezők voltak, hanem sokkal többet tett, amikor a szeretetmunkát a legszélesebb mezőkre terjesztette ki. Ne gondolja senki azt, hogy az Egyesület alapítása és fejlesztése könnyű munka volt. Nem volt könnyű munka, mert a mi népünk első sorban a legnagyobb részben nem is gondolt állandó tartózkodásra. Mindenki azzal a gondolattal jött ide, hogy egy pár évig marad itt s aztán hazamegyen az édes hazába. Tudjuk, hogy a mi népünk legnagyobb része vándor életet élt s ilyen körülmények között nagyon nehéz volt megnyerni őket annak a gondolatnak, hogy a szeretetnek a munkáját gyakorolják. Az életviszonyok is nehezek voltak. Az volt az igazi depresszió, ami ezt az országot Cleveland elnöknek a kormányzata idején sújtotta. Akkor igazán nem volt munka s McKinley megválasztása után, sok időt vett igénybe, amig az ország talpra állott és ki tudta heverni azokat a sebeket, miket a depresszióban szenvedett. Szegény volt a mi népünk. Keresete alacsony kereset s ebből kellett itt megélnie, gondot viselnie az otthon maradtakról s ebből a szűkös keresetből kellett megvásárolni azt a kicsi földet, a- mit meg akart vásárolni vagy felépíteni azt a hajlékot, aminek a felépítésére akart itt pénzt gyűjteni. Aztán meg kell említenünk azt is, hogy az akkor már nagyon szépen munkálkodó Betegsegélyző Egyletek Szövetkezete nem nézte jó szemmel azt, hogy uj Egyesület alakult. Az Amerikai Magyar Nemzetőrben erős támadások jelentek meg az Egyesület ellen, de legfőképpen Fe- renczy Ferenc és én ellenem. Ez volt az oka annak, hogy csaknem nyolc hónapi idő alatt alig 375 testvérünk iratkozott be az Egyesületnek a kebelébe. Clevelandban azonban, amikor 1897 február 15-ikén gyűlést tartottunk Istenben bízva és népünkben reménykedve kimondottuk, hogy az Egyesület működését megkezdjük, úgy hogy a haláleseti dij csak 300 dollár lesz. Isten megsegített, népünk megértette, hogy miről van szó, s egy év alatt már ezernél több tagunk volt. Nagy eredmény volt ez akkori viszonyok között. Mokcsay Béla Egyesületünknek egyik volt jegyzője egyik jelentésében azt mondotta, hogy az Egyesület élete olyan mint a hold, hol elfogy, hol megtelik. Hát ilyen volt az Egyesület élete. Volt idő, amikor az egyesületi tagoknak a száma leszállott ismét 776-ra. De a vezetők megértették, hogy mire van szükség. Arra volt, hogy a haláleseti segély fokozatosan emeltessék. Mihelyt ezt az egyesületnek az egyik gyűlése kimondotta, azonnal tömegesebben gyűltek a tagok a zászló alá s Istennek hála, a- kor a tagok száma megszaporodott, már nem kellett félnünk attól, hogy jöhet olyan vihar, amely elsepri Egyesületünket. Vihar pedig jött. Pénztámo- kunk hűtlensége s aztán a korszerinti fizetésnek a behozatala. 1910-ben az Egyesület nagygyűlése megérezte, hogy ha fenn akar maradni, arra van szükség, hogy a havi dijak korszerint állapitassanak meg. A gondolat Dr. Pólya Lászlónak a Pittsburghi Hiradóban megjelent alapos cikkei után már benne élt a köztudatban, de még sem lehetett azt úgy megvalósítani az első kisérlet alkalmával, mint ahogy meg kellett volna valósítanunk. Nem azt a kort vettük számítási alapul, amelyben 1910-ben voltunk, hanem azt, amikor beléptünk s igy vált szükségessé az, hogy a korszerinti fizetések ki ja vitassanak. (Folytatás az 5-ik oldalon)
