Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1934 (35. évfolyam, 1-36. szám)
1934-03-17 / 11. szám
6 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA Bt=*r-air==«=•■ir==ii=innr=nr-^=ir='. ■■■ -=ni——in GYERMEK KERT. 0 0 Rovatvezető: Csontos Béla, lelkész. □ L-==ll=......... :IE=r^rJL=J00[=ll-r^-==lE- . ■ -----10 Gyerekek! Amit most olvashattok az nem mese. Az igaz történet. Azt olvashatjátok benne, hogyan tört el mind a két lába egy öt éves kis fiúnak és milyen jószivü volt hozzá a király, akinek ellensége volt a kis fiú apja. MEGTARTOTT ÍGÉRET. (A “Virágoskert”-ből.) Élt egyszer, régi időben két ifjú ember, akik egymásnak nagyon jó barátai voltak. Baráti sze- retetükhöz hasonló talán nem volt sem azelőtt, sem azóta. Az egyikük királyfi volt, a másik parasztim, majd katona, most pedig számkivetett bujdosó. Mert a király, a királyfi atyja nem szerette fiának barátját. Megtudta, hogy egy napon az az ifjú katona kerül a trónra s az irigység érzése egészen elöntötte szivét. Annyira irigy volt, hogy elakarta venni az ifjú ember életét, úgy, hogy annak menekülnie kellett előle. Eljött az idő, amikor a királyfinak és barátjának ,a katonának el kellett válnia. A királyfi atyja mellett maradt, ez volt a kötelessége, a katona pedig a hegyekbe rejtőzött, hogy a király meg ne találhassa. A két barát nagyon bus, nagyon szomorú volt. S mert annyira szomorúak voltak 'és mert olyan nagyon szerették egymást, örök fogadást kötöttek. A királyfi tudta, hogy valamikor majd az ifjú harcos kerül a trónra, amely tulajdonképpen őt illette volna, amely már szinte az övé is volt. S mégsem volt szivében semmi irigység. Any- nyira szerette barátját, hogy örült mindennek, ami jó azzal csak történhetett. De megigértette vele, hogy sohasem fogja őt elfeledni. A katona ígéretet is tett, hogy bármi történjék, mindig szerető szívvel lesz a királyfi iránt, még gyermekei és unókái iránt is. így váltak el egymástól. Telt, múlt az idő s Isten egy kis fiút ajándékozott a királyfinak, aki fiának különös hosszú nevet adott, Méfibósetfhnek nevezte őt. A kis Méfibóseth első öt éve napsugaras, boldog öt esztendő volt. Szép nagy palotában élt s mindenki szerette s kényeztette őt. S a kis gyermek bizonyos volt felőle, hogy senkinek nincs olyan csodálatos édesapja, mint neki. Mert Méfibóseth kimondhatatlanul szerette apját. Ki olyan bátor, ki olyan szép, ki olyan jó, mint az ő drágája? Úgy szerette látni ragyogó, fényes fegyverzetében, nemes, komoly vonásait olyan mélyen a szivébe véste. Azokban az időkben az ő jó apja sokszor öltött páncélt, sdkszor indult háborúba. De legjobban mégis azt szerette, mikor atyja otthon lehetett s estidőben, alvás előtt térdére ültette őt és sok mesét mondott régi idők harcairól. S volt egy történet, amit különösen szeretett. Arról szólt ez a történet, hogy egy pásztorfiu, atyjának szeretett legjobb barátja, hogyan győzte le a félelmetes óriást, akitől az ország legelső harcosai is rettegtek. A királyfi sokszor beszélt erről a barátjáról kicsinyke fiának. Elmondotta neki róla, hogy milyen bátor, milyen jó, milyen szerető szivü. S mig róla beszélt, hangja olykor megcsuklott s valami fényes meleg csöpp hullott a kis Méfibóseth figyelő arcára. A kis fiú gyönge két karjával átölelte apját s szólott is hozzá: “Ne sírj édesapám, én is nagyon, nagyon szeretlek téged.” Valamit a királyfi igyekezett jól gyermeke szivébe vésni: “Ha valaha bajba kerülsz Méfibóseth, édes kis fiam és én nem lehetek melletted, menj éhhez az én barátomhoz. Segíteni fog rajtad, jó lesz hozzád, mert megígérte. És soha meg nem szegi az Ígéretét.” Mikor Méfibóseth éppen öt éves volt, szomorú reggel köszöntött rá. Atyja újra harci fegyverbe öltözött s megmondta kisfiának, hogy elmegy küzdeni nagyatyja ellenségei ellen. Azt hiszem tudta, hogy nem jő vissza többet, mert arca nagyon szomorú volt s Méfibósethet olyan melegen, olyan hosszan csókolgatta s azt mondta néki búcsúzóul, hogy legyen mindig, mindig jó fiú. Aznap este szörnyű zavar lett a palotában. Hírnökök jöttek gonosz hirekkel. Az ellenség győzött s a király és három hős fia, közöttük Méfibóseth apja, halottan maradtak a csatamezőn. A győztes ellen csapatai közelgetnek s a palotából menekülnie kell mindenkinek, akinek az élete kedves. Méfibósethet dajkája rémülten karjaiba vette s amilyen gyorsan csak tudott, futásnak eredt vele. Futás közben elbukott, a gyermeket is földreejtette s az szegényke súlyosan megsebesült az ut kövein, lábait szinte összezúzta. Óh, mennyire égette a fájdalom! Aztán elveszítette eszméletét és nem tudta mi történt. Valaki fölkapta őt, tovább futott vele, átgázolt egy folyón, aztán föl egy hegyre s ott a hegyek között jó- lelkü földművesnél helyezte el, aki örömmel vállalta az elesett király unokájának gondját. M'éfibóseth lázálmából szomorú valóra ébredt. Béna lett mindkét lábára. Nem játszhatott többet fiupajtásaival. S ó'h, édes jó apját sem láthatja már soha, soha. Ugy-e elgondoljátok, hogy ennél szomorúbb nap nem igen lehet egy kis fiú életében.
