Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1934 (35. évfolyam, 1-36. szám)

1934-03-17 / 11. szám

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK I.APJA

I

n[==^j-ip-:... =11-1 j. ipgnnni=ir ir= .......ni1.,-■-in

1 CSENDES ÓRÁK. 1

a □

írja: Tóth Mihály lelkész.

Higj=sn=g, ■■ ■: ..T.'.-|f=ir=innf=nt------ir=c^—------ir==nn

NEMES ELSZÁNTSÁG.

Máté 15:28.

ELŐIMA. Gondviselő Atyánk! Nagy vagy te és nagy a te kegyelmed. A te vessződ és botod megtartott minket s forrásaidnak árja megvigasztalta keserűségbe merült szivünket. Esdve kérünk: légy a mi reménységünk ezután is. Hatalmadat éreztesd a gonoszokkal; de éreztesd szerete- tedet is, hogy lássák meg mindenek, hogy te igaz és jó vagy. Ámen!

tanítás, a zátonyra futott hajót csapkodják a tenger haragos hullámai. Recseg, ropog a hajó s csaknem darabokra törik. A fejvesztett utasok kétségbeesetten futkosnák ide is, oda is. Az egyik a kormányos fülkéjéhez téved, ki, mikor meglátja az utas rémült arcát, elmosolyodik. A mosoly láttára az utas arcáról eltűnik a rémület s örömmel rohan utitársaihoz és újságolja: “Ne féljetek ! Nem lesz semmi haj. Láttam a kormányost s mosolygott.” Az utasok hittek a mosolynak és megnyugodtak. A hajó aztán csakugyan megszabadult a zátonyról s kievezett a nyilt tengerre. — Mi ilyen utasok vagyunk az élet hajóján. Ez a hajó is sokszor jut veszedelembe. És mi elvesztjük fejünket s kétségbe esünk. Ám van ennek a hajónak egy mindenható kormányosa: az Ur Jézus Krisztus. Ott áll ő a kormánykerék mellett és a legnagyobb veszedelemben is jóságos mosoly játszik isteni arcán. És amiképpen annak a kormányosnak egyetlen mosolya megszüntette a fejvesztett ijedtséget és a kétségbeesést reménységre változtatta: igy hárítja el az Ur Jézus Krisztus jóságos tékintete is azt a kétségbeesést, mely oly sokszor hatalmába kerit minket.

Vájjon volt-e e világon kétségbeesettebb valaki, mint a kananeai asszony? Egyetlen leánya halálos beteg. Megpróbált már mindent, de senki és semmi nem segít. Ekkor meglátja a Krisztust és haldokló reménysége újra éled s édes anyai szivének szent remegésével igy kiált: “Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam!” És Jézus elutasítja. De ő nem tágít. Tekintetét nem veszi le róla. Újra kiált. Újra könyörög. Mig végre Jézus oda fordul hozzá mondván: “Óh asszony, nagy a te hited, legyen neked a te akaratod szerint.” Ez az asszony látta az Istent a Krisztusban és nem emelte le róla tekintetét, mig nem részesült a kegyelemben. Ha ezzel az elszánt hittel közelednénk mi is a Krisztushoz, mikor üldöz a balsors, részesülnénk kegyelmében mi is. Ez az asszony nem érezte magát sértve, mikor Jézus elutasította. Nem vitatkozott, hanem tovább könyörgött és beismerte, hogy ő érdemeden a kegyelemre. És győzött. Hite diadalt aratott. Mi is okosabban tennők, ha zúgolódás helyett beismernők érdemeden voltunkat s rendíthetetlen hittel várnók a kegyelem kitöltetését. Az Ur ilyen hit elől nem zárkózhatik el és a diadal bizonyos.

És ami a legfőbb, ez az asszony a magaviseletében mélységes szerétéiről tett tanúbizonyságot. Hiszen nem magáért könyörgött, hanem másért, a gyermekéért. Kérelme tehát magán viselte az önzetlenség bélyegét is. Hogyan fordíthatna Jézus hátat az ilyen könyörgésnek ? Óh a fájdalom az akadozó ajkat is ékesszólással ruházza fel. A szeretet ledönt maga előtt minden akadályt. Oda borulni a Krisztus lábai elé mások érdekében; érezni, hogy az ő asztaláról többet ér egy morzsalék, mint másokéról egy egész kenyér; közeledni hozzá alázatosan, de szent bizalommal ; megjelenni előtte csüggedést nem ismerő lélekkel és nemes elszántsággal; kiönteni előtte szivünk minden érzését, fájdalmát és keserűségét: ez aztán hit és erre csak egy felelet lehetséges: kegyelem, az az segítség.

Mikor a reformáció még csak gyermekkorát 'élte; mikor az elszántság még sok és hatalmas volt; mikor a hitben erős lelkek száma még oly kevésre rúgott és a nagy eszmének megvalósulása már-már reménytelennek látszott: Luther ott ült dolgozó szobájában Melandhtonnal s a nagy ügyről beszélgettek egyre csüggedőbb lélekkel. Egyszer csák felugrik helyéről Luther és igy szól: “Gyere csak, Fülöp! Énekeljünk!” És énekeltek: “Erős várunk Pékünk az Isten!” És lelkűk oly mennyei erőre tett szert, hogy ebben a pillanatban szembe szálltak volna a világ minden hatalmával. Óh a hit önbizalmat jelent. Soha sem győzünk a harcban, ha szűkölködünk a hitben. Hinnünk kell az Istenben és rendíthetetlenül bíznunk abban, hogy az a végeden hatalom előre segít és mi legyőzünk minden akadályt. És az Isten ajándékoz is ilyen hősi bizalmat szolgáinak, mely aztán oly bátorrá teszi a szivet és oly erőssé a kart, hogy hegyek mozdulnak ki helyükből és a lehetetlenségek lehetőkké lesznek. Isten munkájának eredménye ez és ez a miénk, csak szent elhatározással ragadjuk meg. Ez a nemes elszántság, ez az a rendíthetetlen hit, ez az a hősi bizalom, mely ledönt maga előtt minden akadályt s Isten gyermekét diadalra juttatja. Ámen!

UTÓIMA. Nagy és hatalmas vagy te, mindenható Isten! Hatalmadból erőt adsz a gyöngének, hogy hordozhassa az élet súlyos keresztjeit. Nagyságodnak jele az, hogy ott vagy te a benned bizók oldalán minden időben. Óh ne hagyj el bennünket soha, sem itt a földön, sem ott fenn az egekben! Ámen!