Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)

1933-03-04 / 9. szám

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

13

tartja rendes havi gyűlését. — Március 5-én az ifjúsági C. E. minstrel show-t tart a melyre a belépti dij csak 15c lesz. Az ifjak kérik az idősebbek megjelenését is. Az Úri szent vacsora március 12- én lesz kiosztva. Készitse magát mindenki elő ez alkalomhoz.

Loraini egyházunkban a Férfi Dalárda rendezett disznótoros vacsorát szép erkölcsi és anyagi sikerrel. A Dalárda nyolc darabot tanult be erre az alkalomra, melyeket .nagy tetszés mellett adott elő. Vendégeink között tisztelhettük Nt. id. Ka- lassay Sándort és nejét, Nt. Tóth Béla south nor- walki lelkészt, ifjú menyasszonyát és ez utóbbiak egy-egy testvérét. A toastmasteri tisztséget Albert Antal főgondnok töltötte be, aki szólásra kérte a két lelkészt és Kalassay Lajost, a Betegsegélyző Egylet elnökét. A vacsora sikeréhez sokan hozzájárultak adományukkal és munkájukkal. A főzés és kiszolgálás munkáját az énekkari tagok feleségei látták el. Szólóban is énekeltek az Énekkar tagjai közül: Persenszky Béa, Boros Sándor, Pordán József, Urbán István. — Nőegyletünk és Betegsegélyző Egyletünk ez évben jubilál. A Nőegylet ünnepsége május 14-én lesz. — A Senior C. E. február 26-i összejövetelén Mr. Seiters, a Y. M. C. A. titkára tartott beszédet az önzésről és önzetlenségről.

Morgantown, W. Va. Böjti Úrvacsora március 5-én. Kenyeret és bort ad Molnár Miklós gondnok és neje. — Egyházmegyei gyűlésre kiküldött: a gondnok.

Uniontown, Pa. Böjti Urvacsoraosztás március 12-én. Kenyeret és bort adnak: Kalló János és Borsos István lelkész. Az egyházat az e. m. gyűlésen a gondnok, vagy helyettese fogja képviselni, s a gyülekezet kéri, hogy ismét helyben lakó lelkész lássa el lelki szükségleteit.

NAGYON NEHEZÜNKRE esik, de ismét és ismét kérnünk kell olvasóinkat az előfizetések beküldésére. A REFORMÁTUSOK LAPJA nem üzleti vállalat, sőt inkább kiadási költségének jóval nagyobb része rendes időben is közegyházi költségekből telik ki. Ezek az alapok azonban teljesen kimerültek s ha eddigelé olvasóinknak, mindnyájunknak anyagi helyzetére tekintettel nem is sürgettük felettébb az előfizetéseket: most már kénytelenek vagyunk ezt cselekedni. Bizalommal küldtük a lapot úgy a hátralékosoknak, mint azoknak, akik fizetés nélkül rendelték meg azt. Ne engedjék, hogy megcsalódjunk bizalmunkban. Különösen azokat kérjük, akik már egy félévnél régebben vannak hátralékban vagy régebben rendelték meg azt: küldjék be az előfizetéseket. Az amerikai magyar reformátusságnak nem szabad megengednie, hogy egyházi lapunk a hátralékok miatt kerüljön leküzdhetetlen nehézségek elé.

A NAGYKÁROLYI TEMPLOM.

Történelmi rajz.

Irta: Sárándy István.

I.

Hát biz’ ez régen történt, a borzalmak, a megpróbáltatások idején, a törökvilágban. A Duna- Tisza közén, a szerémi szandzsáktól fel Nógrád vármegyéig, a tarfejü volt az ur, mig a felvidéken a német sógorék itták a hegy levét. Csapnivaló náczió volt mind a kettő, hogy az Isten akar- hova tegye őket. Az ember — teszem azt — estenden lefeküvék ágyasházába, avval a jámbor szándékkal, hogy holnap korán kel, mikor egyszerre csak arra neszei, hogy ég a tető a feje fölött. Más, nem ilyen kivert kutyának való időben, az ember tüzet kiált, vizes csebret ragad, most pedig elkezd hümmögni, fejét vakarni, a fogasra akasztott mente gombjain eltalálni, hogy ki jött ilyen kései vendégnek, a török-e vagy a német. Ha a török csinált magának ilyen embertelen illuminácziót: mindenekelőtt házanépét igyekszik jól elrejteni; ha a “sógor” jött ilyen szörnyű brachiummal: kincses marháit teszi elsőbbet dugaszba. Török és német között egyébiránt nem igen volt különbség, legfeljebb annyi, hogy az egyik a testi ruha öblösebb részére olvastatta le a huszonötöt szivreható mogyorófabeszéddel, a másik ugyanazt talpára verette a magyarnak, s az igy meggyalázottak egyik része lefekvéskor, másik része felkeléskor szidta a Pontiusát ennek a nekibődült világnak.

Nemes Nagykároly városát a boldogok városának nevezték ezekben az időkben. Nem volt állandó tanyája sem a németnek, sem a töröknek, nem volt behódolt város. Távol Kecskeméten vagy Debreczenben úgy beszéltek hát róla, mint a boldogság, a zavartalan örömök kútfejéről. S igy, tekintélyes távolságból, csakugyan boldogoknak tetszettek a károlyiak, ám, ha közelebbről nézzük a környülállásokat, azonnal észrevesszük, hogy ennek a nagy boldogságnak is volt egynémely szépséghibája. Ott volt a bibi, hogy közel esett hozzá Szatmár vára is, Nagyvárad hires-neves erőssége is. Szatmáron a német volt az ur, a várban gróf Stahremberg Ottó uhlánuskapitány parancsnokolt; Váradon pedig az emberséges Szkender bég szivta a finom muskotályt illatos meggyfa-pipaszárból.

Ha most már a derék Szkender bégnek kifogyott magtárából a búza, csauszai lábáról lerothadt a csizma, nagy szorultságában azonnal a károlyiakra esett a tekintete. Lóra ült s feles-