Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1933 (34. évfolyam, 1-50. szám)
1933-03-04 / 9. szám
14 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA számú hadával el-bekoczogott Nagykárolyba, a hol is megállapodván a Nagypiacz-téren, az összecsődült sokadalomhoz ilyesforma épületes beszédet tartott: — Nagyrabecsült náczió, kutyául vagyunk amodaát Nagyváradon. Kétféle földi jónk hiányzik: a búza, meg a csizma. Ne terheltessetek azértan a búzának nevezett Istenáldásából háromszáz szekérre valót számunkra azonnal összehordani. A csizmából ne legyen több ezúttal ezer párnál, de ez aztán egy szálig meglegyen, mert karóba huzatlak benneteket szerelmetes testvéreim — hogy a ragya verje meg az ocsmány pofátokat. A megrémült szenátorok — ugyan mit tehettek volna egyebet? — élükön a főbíróval bejárták a várost, közadakozásra szólitván fel a ször- nyüködő polgárokat. Mikor aztán megvolt a búza s a csizmában sem volt hiányosság, Szkender bég megtörülte szemét, száját s áldást, békességet kívánva, hazakoczogott Nagyváradra. Ám hírét vette ennek a sikerült kirándulásnak Stahremberg vitézlő kapitány uram s miután a Deákné vásznánál ő sem akarózott jobb lenni, nyakigláb katonái élén azonnal Nagykárolyba sietett. A rettenhetetlen uhlánusok a városháza előtt sorakoztak, maga a vitézlő kapitány eléjük került s onnan dobálta fel a kemény szókat főbíró uram fejéhez. — Hahó, ebadta főbíró, ti is, kutyaházi szenátorok! Fületekbe vegyétek ez mostan kiadandó szavaimat, másképpen ne cselekedjetek, mert, bizony mondom, ebek harminczadjára juttok mindannyian! Hát hallott már ilyet valaki? Ilyen világraszóló csúfságot? Hogy ti a törököt tömitek, mig mi éhen piszmogunk erős várunkban? De nem úgy van ám az! Itt van ni, ez az üres iszák. (Magasra tartom, hogy meglássátok!) Ezer darab körmöczi arany csörögjön benne ma estéiig, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom. A várost felgyujtatom, széjjel nagy kőrakásokra hányom, a helyét pedig bevettetem sóval, hogy a híretek is kipusztuljon. Dixi! Huh, hogy iszkolt szegény főbíró uram, hogy rebbentek szét a sápadozó szenátorok! Végig kérték-kunyorálták ismét a várost: atyámfiai az Urban, csak még egyszer nézzetek a pénzes ládába, ha mindjárt a fenekére is. És adjatok, mert megesz bennünket ez a semmiházi Stahremberg. Meglássátok, sohasem teszi hozzánk a lábát ezután. A nekibusult károlyiak megint csak fizettek. A gazdagok többet, a szegények kevesebbet. Az a reménység éltette őket, hogy hátha ez lesz az utolsó sarcz, hátha mégis elmúlik tőlük ez a keserű pohár? Hiábavaló bizakodás volt biz az, mert egy-két év múltán újból kezdődőt az egész mulatság, avval a kis különbséggel, hogy most Stahremberg kapitány vitte a búzát s Szkender bég csörgette az aranyakat tarsolyában. Ha az egyik jött őssszel, a másik bizonyosan beköszöntött tavasszal, de olyan következetesen megjelentek egymásután, mint éretlen szilva evése után a harmadnapos hideglelés. A boldogok városa nagy is boldogtalan lett ilyenformán. Az élelmet, a mesterség gyümölcseit, a pénzt mindig elvitték, azaz hogy elvették tőlük. És mindjobban szegényedtek. Már-már a csizmadiák lábán sem akadt egy valamire való csizma, s a gazdagok is csak egyszer ettek napjában. A krónikáró is feljegyzi ebből az időből, hogy .. az terek, meg az német mindent felfala az ő nagy telhetetlenségében s nekünk immár csak az Urban van reménységünk...” (Asztalos Gy.: Nagykároly város története.) II. A szerencsétlenség sohasem jár magában, tartja a példabeszéd. A boldog város boldogtalan lakói sem jártak különben. Nem volt nekik elég a maguk baja, szereztek hozzá még egyet. Mert — csakugyan igaz — hogy a kizsarolt, kifosztott város egyben szerencsés volt: az ez idők legrettentőbb csapása, a vallási villongások, elkerülték. Békében éltek falai közt katholikusok és protestánsok egyaránt. Más megyékben, az ország többi részében, üldözött vad volt a protestáns ember. Lelkipásztoraikat börtönre vetették, gályarabságra hurczolták, jómagukat kis vagyonkájukból forgatták ki a hitük miatt. Nagykárolyban szó sem volt ilyesmiről. A polgárok testvéreknek vallották magukat s fejcsóválva hallgatták, mi minden nem történik — teszem azt — Eperjesen. Hát mire jó az — mondták — mikor egyformán magyarok vagyunk? És olyan kevesen! Elég nekünk a magunk baja: Szkender bég és Stahremberg. Két bajhoz csak nem szerzünk erőszakkal harmadikat? Az is természetes, hogy a bécsi kamarilla, a mely a vallásüldözést kezdeményezte, táplálta és irányította, nem sokat törődött Nagykárollyal. Nem volt erős vár, nem volt gazdag város. Bánta is Kollonics, mi történik Nagykároly falai közt. A város protestánsai nem voltak szálka a szemében, egyszerűen azért, mert talán nem is tudott róluk. Egyszer aztán közbejött valami. Egy szalmaszál, a melyben az ember megbotlik s hanyatt vágódik. Akkor aztán nem tud eleget álmélkodni a póruljárt, hogy ime, milyen kicsinységeken múlik az ember élete. (Folytatása következik)
