Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-12-24 / 52-53. szám
24 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA mór nézés eltűnik róla és felragyognak a szemei. — Hát az is az igazság! . . . Ü fizet minden adót, hát ezt is neki köll. Feláll a székről, veszi a kalapját. — No, de menek is má, mer nem állnak a lovak. Felém nyújtja a kezét, miközben irok, — most már megbékélten és barátságosan. — Isten áldja mög tiszteletes uram, — hát azt a kis pénzt majd behozza a bérlő. — No Isten álgyon mög Ambrus! Elmegy, — becsukódik az ajtó. Szomorúan. nézek utána és a teve jut eszembe, vájjon, hogy tud az átmenni a tü fokán . . . — Ismeri ezt az embert? — Kérdem Ambrustól. — Ösmerem má gyerekkorom óta. — Hány családja van neki? — Egy fia, mög egy lánya van. — Azt hiszem ezek se sokat járnak a templomba. — Hát, — gondolkozik egy kicsit Ambrus, — nem igön járnak biz azok, — de azér, — teszi hozzá — ez a Pétör bácsi jó református, csak egy kicsit epeküves. (Református Figyelő.) ^MERIKAI PAPOK GYŰLÉSÉN voltam a napokban. Lehettünk vagy ötven-hatvanan s több-kevesebb érdeklődéssel hallgattuk az előadó tudós professzor mondanivalóit. Beleringattam magamat is abba a hangulatba, amelybe papi emberek ritkán jutnak, hogy a hallgatóság között ülve, más valakinek a tanitását hallgatják. Egyszer csak látom, hogy a mellettem ülő fiatal pap gyanúsan bólongatja a fejét. Kicsit jobban megnézem s talán mondanom sem kell, hogy jóízűen aludt. Hétfő délelőtt volt, olyan időpont, amikor alig lehet jogcíme valakinek arra, hogy túlságosan álmos legyen, a terem csöndje, az előadó egyhangú előadása azonban ugyanazt a hatást keltette, amit a templomi csönd és a hallgatóság kényszerű mozdulatlansága kelt. Eszembe jutott az a mondás (hirtelen nem jut eszembe, hogy ki mondta), hogy ha a templomban elalszanak a hívek, először a prédikáló papot kell felébreszteni. (V. Ö.) HÚSZ ÉVVEL EZELŐTT délvidékre került asszony nemrégen bekerült Pancsovára, ahol 20 év után először látott magyar református templomot. Amikor meglátta, sirva borult annak falára és megcsókolta a templom kövezetét. Istennek minden ajándékát akkor tudjuk megbecsülni, amikor hiányzik. OLVASÁS KÖZBEN. HOL KÓSZÁLUNK... — Stefan George — Hol kószálunk, a dombra árny hajlott, egy másikon kilobban még a nap, finom, zöldselymü pázsitján a hold libeg, mint hófehér felhődarab. Lent odvasan hunyorgó utsorok, a vándort szivén fogja könyü nesz. Ezüstös ár, mely ormokról csobog, vagy egy madár búgó sirása ez? Két barna lepke, fürge játszi pár, a réten kergetőzve illan át... A tompa fájdalomra hinti már hz est bokrok s virágok illatát. Képes Géza forditása. NAGY ÍRÓK ÜNNEPI ÉRZÉSEI. ÉV ÓTA különös előszeretettel gyűjtögetem azokat a karácsonyi és húsvéti vonatkozású könyvrészieteket, amelyekkel olvasmányaim közben találkozom. Az eredmény nem túlságosan nagy, vannak azonban közöttük olyan dolgok, amelyekre időnkint érdemes rámutatni. Nem egyszerű illusztrációk ezek, hanem egyes nagy íróknak az ünnepek átérzése révén tett kijelentései, amelyeket nagy haszonnal alkalmazhatunk akár beszédeinkben, akár elmélkedéseinkben. Az alábbiakban egypár ilyen szemelvényt adok. □ □ JJUSZONEGY ESZTENDŐS volt Milton, a nagy angol költő, “Az elvesztett paradicsom’’ írója, amikor 1629-ben megírta “On the Morning of Christ’s Nativity” cimü hosszabb költeményét. Találtam benne egy nagyon szép gondolatot: azt mondja a költő, hogy a természet is azért rejti el igazi arculatát a tiszta, ártatlan hó alá, hogy legalább Jézus születése ünnepén igy rejtse el a bűneit. “To hide her guilty front with innocent snow!” Mennyi igazság van ebben a költői képben, ha az elvilágiasodott Vasváry ödön karácsonyra alkalmazzuk. — Mennyire igaza van annak, aki azt mondja, hogy talán a világ, az ember is azért igyekszik karácsonykor jobb lenni, jobban szeretni, hogy legalább a szeretet ünnepén ezzel takarja el tömérdek önzését és egyéb bűnét! S mennyire
