Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-12-24 / 52-53. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 23 Takács Péter nagyon gazdag ember. Hosszú, hiábavaló keresgélés után végre kénytelen vagyok kijelenteni, hogy nem találom sehol a bajt. Takács uram csodálkozó nagy szemeket mereszt rám. — Nem tanája a tiszteletös ur? Ejnye, hogy az okulárém nem hoztam magammal . . . Hászen pedig ott van á ... Az adó, az egyházi adó ... — Az egyházi adó? . .. . Most már rajtam van a csodálkozás sora . . . Hiszen ezek között nincs is egyházi adóiv. ,-— Nincs? — kérdi gyanakodva, — hát akkor otthun maradt, hogy essen bele a tűz! Az utolsó szavaknál az arcát hirtelen elönti a vér, szinte lángol, felpattan a székről és mérgesen kiáltja: — Öt pöngővel több, mint tavaly vót, hát ezt én nem fizetőm mög! — Nézze, ne kiabáljon itt, — figyelmeztetem, — azt meg kell fizetnie. És amennyire lehet szelid hangon igyekezem vele megértetni, hogy az egyháznak szüksége van reá. — Lássa csak, Péter bátyám, ennek az egyháznak csekély számú hívének a szeretetén kívül semmije sincsen. Nehezen tartjuk fenn a templomot, az iskolát, sok bajjal, gonddal küzködünk. Tavasszal egy nagy vihar leszakította a toronyról a gömböt és csillagot, eltépte a villámhárítót, ezeknek a megcsináltatása olyan összegbe került, hogy kénytelenek voltunk egy kis pótadót. vetni ki, de csak erre az évre. Még eddig senki sem mondta, hogy sok, látja magánál is, akinek pedig százhúsz hold földje van a határunkban, csak öt pengőt tesz ki. Ezért az öt pengőért igazán nem érdemes haragudni. Hát ki tartsa fenn a templomot, az iskolát . . . — Tarcsa fönn az, aki belejár, mög, akinek gyeröke van, — vág haraggal a szavaimba és mérges pillantásokat dobálva szerteszét folytatja: — Én fizetek Kőrösön, fizetek Kocséron, — neköm öl ég az is, ahun lakok. Neköm nincs szük- ségöm se templomra, se iskolára, az én gyerö- keimnek a főd ággyá a könyeret, nem az egyház. Az utolsó szavakat már olyan kiabálva mondja, hogy a kis fiam ijedten sompolyog ki a szobából, nekem pedig minden akaraterőmet össze kell szednem, hogy uralkodni tudjak magamon. Látom már, hogy itt minden szép szó hiábavaló, mégis igyekszem az indulatomat lefékezni, — ne- hezen megy, — de gondolom még egyszer, utoljára megpróbálok vele szépen beszélni. Ebben a pillanatban csendesen, óvatosan kinyitja valaki az ajtót és benéz rajta egy ijedt fej. Mind a. ketten elhalgatunk. Azután belép az egész ember. Észreveszem rajta, hogy odakint az ajtó előtt végighallgatta az egész kiabálást. Mikor már belülkerült egészen, megfordul és óvatosan becsukja maga után az ajtót. A botját a sarokba állítja és a kalapját leteszi mellé a padlóra, azután közélebb lép és illedelmesen köszön. — Jó napot kívánok! — Adjon Isten! — fogadom. — Né, hát te jársz itt, — szól fel Péter bácsi s igyekszik, már amennyire indulatbeli álla- potja megengedi, kissé melegebb hangon köszönteni. — Aggyon Isten Ambrus! — A hangjában azonban mégis maradt elég hidegség, barátságosnak akar látszani, de az előbbi harag és fölhe- vülés, mely nagyon meglátszik az arcán, a barátságosságot kissé letompitja. Kényszeredetten jönnek a szavai, amint beszél. — De rigön láttalak. — Nem is ösmertelek vóna mög, ha ez a vágás nincs a kipedön, de hogy ezt möláttam, mingyár tuttam, hogy ilyen csak Kovács Ambrusnak van. — Hát hun vagy most, — he? — Itt bérelök a Neterembe. — No ugyan jó helyön! . . . Oszt mönnyit? — Tiz hódat. — No nem sokat, — oszt kifuttya-e az áren- dát, amönnyit terem a Neterem? Tetszik neki a szójáték s a bajusza alatt civilian egy savanyu mosoly. — Hát csak kifuttya valahogy, — feleli csöndesen Ambrus, — osztán marad is még annyi, hogy mögélünk szögényesen. — Az a fő, hogy egészséget adjon a jó Isten, — szólok közbe s egyúttal érdeklődöm a vasárnap keresztelt kislánya után. — Hát a Jucika hogy van? — Köszönöm tiszteletes uram, — egisségös, — mindig alszik. — Ez már a hatodik gyereke ugy-e? — Nem a, — e má a hetedik, — feleli s jóleső büszkeséggel vágja ki ezt a szót: — a hetedik. — Hát mi járatban van idebenn? — Azt a kis adót hoztam vóna be a toronyra, — azé gyüttem be. — No azt nagyon jól tette, — mondom — mert bizony nagy szükségünk van rá. Előveszem az adókönyvet s miközben keresem a nevét, megint megszólal. — A gazdámét is tessik kikeresni, — azt is én fizetőm. Péter bácsi alatt megreccsen a szék, amint erre a szóra megmozdul. Csodálkozva kérdezi: — Azt is te fizetőd? — Én. Ekkor, minha mennyei világosság gyulna az agyában, hirtelen felderül az arca, a haragos, ko-
