Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-08-13 / 33. szám
4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA HOL JOBB? Szülőfalumban, Abaujváron az a szokás, hogy vasárnap reggel és délután a templommal szemben lévő iskola udvarán gyülekeznek össze a templomba igyekvő ifjak. Bizonyára azért, mert nyáron hüs árnyékot ad a két gesztenyefa, télen meg ide süt legmelegebben a nap, esős időben pedig védelmet nyújt az iskola tornáca. Sok okos és szép tudnivaló falusi dolgot lehet itt eltanulni az öregebbektől. Mint serdülő gyermek, itt tudtam meg, hogy miként is lehet egy kis pénzre szert tenni, vagy mikor mit, kinek és hol lehet legkönnyebben eladni. Itt hallottam először úgy a tanitó urakról, mint a tiszteletes és tisztelendő úrról, valamint a segéd és öreg jegyző úrról, közigazgatásról és hazáról kinek-kinek őszinte nézetét nyilvánítani. Nagy érdeklődések közepette hallgattuk mindig azokat, kik katonaságtól jöttek szabadságra, vagy véglegesen haza. Az igazi érdeklődés központjában azonban mindig azok az ifjak állottak, kik Amerikából tértek haza. Ezek kifogyhatatlanok voltak Amerika dicsőítésében. “Nincs dobszó, nincs adó, jegyzőnek, szolgabirónak nyoma sincs. Nem veri el a jég a vetést, nem kell hernyózni, cserebogarat irtani. Van hús, krumplinak színét se látni. Nem kell az aratásra várni, de minden héten, vagy két hétben jön a pénz.” Ilyen és ehhez hasonló beszédek szörnyű mód hatottak. Egyik ifjú a másik után vándorolt ki. Néha feltűnt, hogy egyik-másik milyen pirospozsgás deli ifjú, vagy ember volt, mikor kiment, de most, mikor visszatért, mintha sápadtabb is, meg a járása is megnehezült volna. Mégis szörnyen vágytam látni ezt a csodaországot. Az én édes jó anyám és Samu jegyző ur minden kifogása ellenére én is útnak indultam. Szerencsésen meg is érkeztem Buffaloba. Már az első reggel, vagy jobban mondva a megérkezésem pillanatában kiábrándultam e csodaországból. Hát még mikor láttam és aztán amikor személyesen is meg kellett győződnöm róla, hogy mily nagy árt kell itt fizetni azért, hogy nem halljuk a dobszót, stb. stb. Pedig senki sem mondhatja, hogy valami kényelemben voltam nevelve. Bizony meg kellett fognom, már igen kicsi koromban a munka végét. Mindez pedig eszembe jut arról, hogy vidékünkön is van egy pár testvérünk, akik úgy emlegetik most itt Oroszországot, mint emlegették valamikor otthon Amerikát. Semmi, de semmi sem jó itt. Oroszország az igazi, a boldog ország. Akik ösmernek, tudják, hogy életem megfeszített kemény munkában töltöttem el. Tanultam, utaztam, dolgoztam, olvastam, láttam és tapasztaltam, valamint szenvedtem annyit, mint a velem egykorú emberek legtöbbike. Minél többet tanulok és minél többet utazom, annál inkább meg kell győződnöm arról, hogy a kenyérért mindenütt és valamilyen formában mindenkinek meg kell dolgozni. Ha nagyobb darab kenyeret akarok, akkor jobban meg kell érte dolgoznom. Ha jövőmet akarom biztosabbá tenni, erősebben kell dolgoznom, vagy a jelenben kell magamtól többet elvonnom. Ábrándokból és kárhoztatásokból nem lehet a tartós boldogság útját megépíteni. Nemrégen bementem egy üzletbe. Mielőtt elvégeztem volna dolgomat, bejött egy apa is két kis fiacskájával. Fagylaltot vett nékik. Mindegyik megkapta a maga cone fagylaltját. Az egyik gyermek boldog örömmel fogott hozzá a maga adagjának elfogyasztásához, a másik azonban odament az édesapjához és nagy nyöszörgés és száj- fintorgatás között elmondja, hogy neki nem ilyen fagylalt kell, de olyan, amelyik kettős. Az apa csak biztatgatta kis fiát, hogy most elégedjen meg ennyivel és ha holnap megérdemli, újra vesz néki. A kis fiú azonban nem engedett, addig mondta, hogy neki ez nem kell, mig egyszer csak a nagy forgolódásban kiesett a cone-ból a fagylalt, mit az édesapa csak akkor vett észre, mikor már beletaposott. így járunk mi is a mi folytonos elégedetlenkedésünkkel, egymás és mások kárhoztatásával. Elvesztjük, tönkretesszük azt a parányi kis örömöt és boldogságot is, melynek még birtokában vagyunk. Megsemmisítjük még csak a lehetőségét is annak, hogy meglévő örömünket, boldogságunkat szaporíthassuk, élvezhetőbbé tehessük. A folytonosan gyűlölködő és elégedetlenkedő ember, nem látja azokat a lehetőségeket, melyek előhala- dását, örömét szolgálhatnák. Mint ahogy annak idején Amerikától nem láttuk azokat a lehetőségeket, melyek kihasználásával megalapozhattuk volna életünk minden örömét szülőhazánkban. Hol jobb? Látom egyháztagjaimat az égető nap hevében, a gyár füstjétől, sarától szennyesen, fülledt levegőben, az üzleti gondoktól gyötrő aggodalommal és verítékkel fizetni a mindennapi kenyérért, de ha beszélek velük, készséggel nyilik ajkuk bajaik, terheik hordozása közben is mosolyra és imára. Ezeknek mindenütt jó és jó lesz, mert megértik, hogy a legszebb és legillatosabb rózsának is megvan a maga tövise. A hitetlen, a helyzetén, a rendszereken és embereken folyton változtatni szerető embereknek sehol se jó és sehol se lesz jó! Szabó András.
