Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1932 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1932-01-23 / 4. szám
4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA REFORMÁTUS ÖNTUDAT. Rovatvezető: Balogh E. István lelkész. KÖZEGYHÁZI JÁRULÉKOK. Szóvá tettük lapunkban az élő keresztyén embernek azt a lelkiismeretbeli kötelességét, hogy nemcsak önmagára, hanem másokra is kell gondolnia. Reámutattunk arra a nagyszerű példára, amelyet a mckeesporti angol nyelvű református egyház mutatott fel (és ez csak egy a sok közül!) amikor mást nem tehetvén kölcsönt vett föl hogy eleget tehessen ennek a Krisztusi parancsnak, egymás terhe viselésének. Megtette ezt a saját lelke indulatából, anélkül, hogy arra bárki is kényszeritette volna, aminthogy Amerikában soha, sehol, semmiféle egyházi vagy közegyházi járulékért nem küldött még senki sem végrehajtót a másik nyakára. Reámutattunk arra is, hogy a mi gyülekezeteink mily szégyenletesen hátul vannak ennek a kötelességnek teljesítésében. Miért? Igen nagy hibát követne el az, aki ezért a mulasztásért “feszítsd meg”-et akarna reánk kiáltani. A mi népünk sohasem nevekedett abban a szellemben, hogy öntudatosan, egyénileg és a maga lelkének akaratából siessen mások terhének hordozására. Otthon az egyház missziói tevékenysége, különösen a régebbi időkben, jóformán a semmivel volt egyenlő. Külmissziói munkánk nem volt. A belmissziói munka mezején voltak és vannak ugyan otthon is szegény, segélyre szoruló egyházak, de azok szükségeinek kielégítéséről nem az egyháztagok, tehát a testvérek közössége gondoskodott, hanem az állam. Volt és van ma is egy egyházi közalap, amelyre mindenkinek adnia kellett a régebbi időkben évenként 8 fillért. Ez már az egymás terhe viselésének körébe tartozik, de nevetségesen kicsiny volta mellett alapvető hibája volt az, hogy nem a lélek önkéntes indulatára, hanem a többi egyháztagsági járulékokkal együtt a kényszer adózásra volt alapítva. A másokért való áldozásnak önkénytes, egyéni és öntudatos megismerésére nem nevelt, nem vezetett soha. Az amerikai magyar reformátusság az öntudatos egyháztagság terén hasonlíthatatlanul mesz- sze magasan áll hazai testvéreink felett, noha az újabb időkben örvendetes haladás jeleivel találkozunk otthon is. Tökéletesek nem vagyunk még mi sem, de hálát kell adnunk már csak azért is az Istennek, hogy a mi népünk önként, a maga akaratából, minden kényszerítés nélkül, tehát pusztán saját lelkének sugallatát követve, tartja fent egyházait. Ne Vessen azonban senki sem reánk követ azért, mert máról-holnapra nem tudunk 100%-os haladást felmutatni. A fejlődés történetében nem évekkel, hanem nemzedékekkel kell számolni. Odáig már eljutottunk, hogy saját egyházainkat megteremtettük, azokat tőlünk telhetőleg fenntartjuk, — de attól még igen messze állunk, hogy a másokkal szemben fentálló keresztyéni kötelességünket, egymás terhének hordozását úgy teljesítsük, amint azt egy élő hitü keresztyénnek teljesítenie kell. E fogyatékosságunk megismerése azonban nem jelenti azt, hogy ebbe belenyugszunk. N'e-m Szabad belenyugodnunk. Ha örvendetes haladást tudunk felmutatni más mezőkön: van mi bennünk testi és lelki erő ahhoz is, hogy mások terhének viselésében is előbbre haladjunk. A fejlődésnek legelső lépése, hogy a mások terhének viselését önkéntessé, egyénivé és öntudatossá kell tennünk, amint arról későbben fogunk szólani. (M.) AZ ALLIANCEIAK FIGYELMÉBE. Január 17-én kellett volna megtörténnie az uj presbitérium megválasztásának, de mivel nagyon kevesen jelentek meg, a gyűlés jövő vasánnap délután lesz. Kérem a jó keresztyén testvéreket, hogy jöjjenek el s végezzünk jó munkát most, amíg nem késő, mert ha mi könnyen hagyunk mindent, köny- nyen elveszítjük, amit megkerestünk s akkor csakugyan senkik vagyunk. 28 éve, hogy szem előtt tartom az alliancei magyarságnak összeférhetetlen működését. A legjobb erdélyi magyarok lakják ezt a várost, de a vezetők közül némelyek még azt sem tudják, hogy mi a babot fuszulykának hívjuk. Apák és anyák! Az a legfőbb dolog, hagy törődjünk az egyházzal, mert ottan gyakorolhatjuk anyanyelvűnket és gyermekeket nevelhetünk magunknak. Ha ezt a jó alkalmat elhalasztják, úgy járnak, mint én magam: neveltem gyermeket az országnak, de nekem nem, hogy most öreg időmben egy köszönetét mondjanak, mert nem törődtünk semmivel, mint az előbbi sorokban megírtam. Ezért a mi egyházunk 25 év után is mankókon jár s az angol segítség által vagyunk református keresztyének. Igaz, hogy nehéz napokat élünk, de kérem az erősebb testvéreket, hogy legyenek nekünk, gyengéknek segítségünkre. Támogassák a magyar református egyházat, mert ez az egy védőnk van, ami után tudhatjuk, hogy magyarok vagyunk. Szabó Károly, egyháztag.
