Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1931 (32. évfolyam, 33-48. szám)
1931-08-29 / 35. szám
4 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA MEGJEGYZÉSEK. Irta: Tóth Mihály, detroiti ref. lelkész. SZEMEIT égre emelve, pálcájával tapogatva, ütögeti maga előtt jobbra-balra a kemény aszfaltot. Végre megáll. A forgalmas városi utca szögletére ért. Tanácstalanul forog jobbra-balra. Nem tudja, mit tegyen? A forgalmi rendőr oda megy. Karját karjába fűzi s eltűnik véle a tömegben. Vak embert vezet. * * * VALAMI HIDEG borzongás fut rajtam végig. Neki támaszkodom a hatalmas épület márvány talapzatának és szembe nézek a hullámzó tömeggel és látok egy világvárost tele vak emberekkel. A következő vasárnap megállók a szószékben. A templom tele. Látom, hogy a gyülekezetnek van szeme. Hiszen néz és most már mégis tudom, hogy .nem lát. Úristen! Hát lehetséges lenne az, hogy mi egy vak emberekkel teli világban élünk?! Hogy rábizzuk önmagunkat és szeretteinket, vagyonúnkat és becsületünket, nyugalmunkat és boldogságunkat, sőt egész életünket olyan emberekre, akiknek van szemük, de nem látnak és vakon intézik a világ sorsát?! Sajnos, nemcsak lehetséges, de igy is van. Ez tény. Cáfolja meg, aki meri és tudja! >j; ^ TALÁLKOZOM egy emberrel, aki mosolyra vont arccal nyújtja felém kezét. Kérdi: hogy vagyok ?Hangzik ugyanaz a viszontkérdés. Azután a világ legközömbösebb hangján beszélünk a világ legközömbösebb témájáról: az időjárásról. Végül kölcsönös üdvözlések között elbúcsúzunk egymástól. Huszonnégy óra múlva ezt az embert átlőtt szivvel koporsójában kiterítve láttam. Ha én akkor tudom, hogy ennek az embernek mosolyra vont arca mögött micsoda tragédia készül; ha én akkor látom, hogy ennek az embernek a lábai előtt *a biztos pusztulásnak az örvénye már ott tátong: akkor megmenthettem volna. De nem tudtam. De nem láttam. És mondja nekem valaki, hogy mi nem vagyunk vakok?! * * * A NAPOKBAN bemegyek az üzletbe, hogy inget vásároljak. Kezembe veszek egyet. Vizsgálom. Simogatom. Megtapintom.... Jó minőség. És nem drága, sőt olcsó. Ekkor mintha hallanám, hogy az ing megszólal és beszél: “Óh Isten! Mily drága a kenyér és milyen olcsó a test, a verejték, a vér, az élet!” És lelki szemeim előtt feltárul egy szomorít látvány: a szövő és inggyárakban a gépek fölött görnyedő fiatal, serdülő, gyermekleányok s vézna, sovány, sápadt arcú, kiéhezett, koravén asz- szonyok sokasága, akik beleszövik, beleöltik, belevasalják erejüket, vérüket, egészségüket ezekbe az ingekbe és miért?... úgyszólván éhbérért. A portéka kiesett kezemből s aznap nem vásároltam inget. Drágállottam. Megláttam benne valamit, amit az emberek látván látnak és még sem látnak meg: a verejtéket, a vért, az életet! * * * HIRDETÉST hoz a posta. “Rendkívüli kiárusítás. Varrottas kézimunka. Asztalfutó. Plihetetlenül olcsó. Darabja ötvenkilenc cent. Csak kiváltságos egyének kaphatják.” így szólt a hirdetés. De hát csakugyan olcsó-e? Dehogy is olcsó. Drága. Hihetetlenül drága ez az ötvenkilenc centes aszitalfutó. Vér, verejték és élet van azon. Csak egész természetes, hogy nem vásároltunk. Mert megláttunk benne valamit, amit az emberek látnak és még sem látnak meg: a vért, verejtéket és életet. * * * TALÁLKOZOM egy emberrel, aki vitatkozni próbál. Világrenditő fájdalommal és átszellemült páthosszal dörgi nekem, hogy ő nem jár templomba ő nem hisz a vallásban, ő nem hisz az Istenben és neki nem kell a Krisztus! Mert ő “öntudatos munkás.” Őszintén megvallva az “öntudatosságot,” úgy ahogyan 'ő azt értelmezte, nem láttam benne. Most már nem vagyok abban bizonyos, hogy én voltam-e vak, vagy pedig ő hazudott?... Talán inkább ő!? Meg is jegyeztem: “Na jó,hogy mondja, mert ezt a szép tulajdonságot igazán nem fedeztem volna fel magában.” * * * “EGYÉBKÉNT PEDIG miért nem hisz maga az Istenben?” “Mert még soha sem láttam,” — hangzott a felelet. “Jól van, jól. Hát hiszen ami azt illeti én sem láttam még a maga eszét soha sem. E .szerint tehát magának nincs esze?!” Elfordult és elrohant tőlem azzal a megjegyzéssel, hogy a papok csak vakitanak és butítanak s ő nem tárgyal velem tovább, mert nem akarja, hogy őt is elvakitsam. Szegény vak ember!
