Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1930-12-20 / 51-52. szám

51—52-i'k szám.

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

11-ik oldal

reménységeiket.” Ugyanekkor a pásztorok ekkép tanakodtak egymás között: “Azt hittük, hogy csak a kisemberek vannak szabaditó nélkül, mert csak nekik vannak fájdalmaik. Ez a három vén azonban elárulta, hogyy másoknak is vannah szomorúságaik. A nagy, hozzánk való bizalomért megérdemlik, hogy ne vessük meg őket. Nem tehetnénk-e vájjon nekik szívességük fejében valami szolgálatot? Tán meggyujthatnánk a tüzüket? Vagy talán megkínálhatnánk őket egy kis friss sajttal ?”

Mikor a mágusok felemelkedtek helyükről, hogy maguk közé hívják a pásztorokat, azok is éppen akkor indultak feléjük. Az Isten Fiának csendbe mélyült menedéke előtt az égből szűrődő édes és tiszta világosságban találkozott a két csoport. Egy óra múlva már senki sem merte volna mondani, hogy ezek az egymástól annyira különböző emberek nem ismerték és ne szerették volna egymást mindig.

Végül Jézus felébredt, a juh, a szamár és a tehén azonban még mindig nem mertek moccani sem. “Megyek, szólok hát a mágusoknak", — mondta József. “De a pásztoroknak is szólj!” — tette hozzá szelíden Mária.

Amint József kinyitotta az istálló ajtaját, onnan földöntúli világosság és fényesség tört elő. A vendégek haboztak, hogy be merjenek-e lépni. “Menjetek ti elől" — mondották a judeai pásztorok a messziről jöttéknek. “Nem!” — válaszolták azok. — “Ti előbb itt voltatok." ‘Igen ám, — válaszoltak a napkeletiek — “akkor együtt fogunk belépni."

A jászol előtt mindnyájan leborultak, úgy, hogy homlokuk! földet érte. A gazdagok ajándéka összevegyült a szegényekével, aminek az lett a következménye, hogy József, aki egy kissé elveszítette a fejét, megköszönte a mágusoknak jóságát, hogy voltak szivesek hozni túrót, sajtot és tejet, a pásztoroknak pedig megköszönte a drága ajándékokat: az aranyat, tömjént és mirhát.

Mária egész idő alatt mosolygott és boldogan, gyönyörködve nézett a Fiára, aki tiszta üde gyermeki tekintetével mintha szótlanul is azt hirdette volna már ekkor az őt imádóknak, hogy szemében a világ minden kincsénél, aranyánál többet ér a szív, mely szeretettel van telve.

MEGHALLGATOTT IMA.

“Boldogok az alázatosak, mert ők örökség szerint bírják e földet”. Máté evang. 5. r. 5. vy

Nyitva van a jeruzsálenii fényes templom. Pompás oszlopain a napsugár, díszes oltárán füstölög az égő áldozat és száll, száll az ég felé a jóillatu füvek kékes füstje. Minden rendű és rangú emberek jönnek, mennek. Alázatos szegények, akik szinte titkolódzva dobják a perselybe filléreiket és gazdagok, akik büszkén, tüntetve mutatják, hogy az ő adományuk aranypénz. Némelyek «melt fejjel haladnak fel a széles lépcsőkön, mások pedig alázatosan lépnek a jó Isten házába.

Egyszerre tisztességtudóan állnak félre az emberek s némelyikük meg kezet is csókol annak a díszes köntösű férfiúnak, aki gőgösen, a szegényeket meg sem látva, emelt fővel megy a templomba. Ennek az embernek az arcára van Írva, hogy ő farizeus, tehát ő a zsidó nép vezérei közül való, akik különbnek tartják magukat mindenkinél. Lassú, kimért léptekkel megy, mintha most is arra vigyázna, hogy a törvényeket valahogyan meg ne szegje. Bő köntösét gondosan fogja össze, hogy poros ne legyen s ezzel meg ne szegje a tisztasági szabályokat. Amint felér a lépcsőkön, meglátja, hogy egy szegény vámszedő állott. Megvető pillantással néz rajta végig, aztán elfordítja a fejét, — hiszen ő farizeus, akinek nem szabad szóba sem állani a bűnösökkel, már pedig ő a vámszedőt bünösebb- nek tartja minden más embernél.

A farizeus büszkén lép be a templomba. Mikor látja, hogy sok szegény ember milyen alázatosan borul térdre s bünbá- nattal veri a mellét, — ö annál magasabbra tartja fejét. Aztán megáll és imádságához készül. Imádsága érdemeinek az elsorolása akar lenni,' azért gondolkozik, hogy melyik jótettével kezdje a dicsekvést. Pontosan akar beszámolni Isten előtt' mindenről: hogy minden étkezése előtt gondosan megmosta a tálat, a poharat, bőj tölt nagyon sokszor, többször, mint ahányszor a törvény kívánta, aztán * hogy a legkisebb füvecskéből is pontosan megadta azt a tizedet, amely a papok eltartására szolgált. Rátartóan néz a szentek szentje felé és emelt hangon, hogy mindenki hallhassa, igv imádkozik:

— Isten, hálákat adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek,- ragadozók, hamisak, mértéktelenek; vagy amilyen ime, ez a vámszedő is. Bőjtölök kétszer egy héten, megadom a tizedet mindenemből.

Eszébe jut talán az, hogy hálát adjon a jó Istennek, aki sok mindennel megáldotta ? Óh, dehogy 1 Ő csak arra vigyáz, hogy

ő mit ád Istennek! Gondolt arra, hogy már a próféták mennyiszer hirdették, hogy Isten bünbánatot kiván és a töredelmes, alázatos sziveké^ keresi? Nem, mert ő farizeus. Vájjon meghallgatta-e a jó Isten ezt a dicsekvő imádságot? Bizonyosan nem, sőt még a napsugár is elbujdosott a templomból, mikor a gőgös farizeus igy imádkozott!

Ugyanakkor imádkozott a templomban az a szegény vámszedő is, akit a farizeus megvetően lenézett, amikor mellette haladt el. E^ a szegény ember érezte azt, hogy reá talán mindenki haragszik, mert a mindennapi kenyérért és a haszonért a pogány rómaiak szolgálatába állott, bár ez a zsidók szemében nagy bűn, valóságos hazaárulás volt. Jól látta, hogy a hatalmas farizeus elfprdult tőle, sokszor hallotta már az utcán is az írástudók és vének dorgálását, de ez nem bántotta őt, hanem az a gondolat, hogy hátha a jó Isten nem hallgatja meg alázatos, bűnbánó imáját, hátha nem bocsátja meg bűneit. Nem kér ő első helyet sem az emberek között, sem a templomban, meghúzódik szerényen a legsötétebb zugban is, csak azt kívánja, hogy könyörüljön rajta az irgalmas Isten.

íme, hogy elhúzódott az a szegény vámszedő a fényes templom egyik félreeső zugában, ahová a napsugár is alig jut el! Ne lássa, ne hallja ott őt más, csak egyedül az Isten. Ott borult le alázatosan, szemeit nem is emelte az ég felé, csak mellét verte bűnbánóan. Az ő imája már nem dicsekvés volt, hanem töredelmes bünbánat. Elismerte, hogy neki semmiféle érdeme nincsen, csak bűne. Nem is jutalmat, dicséretet vár a jó Istentől, hanem irgalmat, bünbocsánatot. Az imája ez volt:

— Isten, légy irgalmas nekem, szegény bűnösnek!

Mikor elvégezte buzgó imádságát és felállott, úgy érezte, hogy megkönnyebbült, mintha valami nagy kő esett volna le a szivéről. Megnyugodott s hálásan pillantott a szentek-szentje felé, amelynek nehéz függönye mögött lakik a hatalmas, de könyörülő Isten, a seregek Ura. . . Az egész templomban ragyogó napfény áradt el s az a szeglet is, ahol a szegény vámszedő imádkozott, egyszerre világos lett. Nem félt most már, hanem hitt* bűnei bocsánatában s azzal a szent elhatározással távozott el a szent helyről, hogy ezentúl jobb ember lesz, Isten parancsait megtartja . . .

A farizeusnak és a vámszedőnek imádkozását a mi Urunk, a Jézus mondta el egyik példázatában, azért, hogy mindenki tanulja meg ebből, hogy nem szabad senkinek dicsekedni a jó .Isten előtt, nem lehet érdemeket felsorolni. Aki azt szeretné, hogy a jó Isten bocsássa meg bü-