Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1930-12-13 / 50. szám

50-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3-ik oldal MAGYAR SZEMLE. Rovatvezető: Laky Zsigmond. Megszívlelendő szavak. Uj templmot szenteltek Csonka Ma­gyarország szivében, Budapesten. A fő­város budai részén, a Kelenföldön. A templomnak az óhazai újabb szokás sze­rint nevet adtak. “A Magyar Advent tem­plomának” nevezték el. A templom ava­tási ünnepélyen megjelent Horthy Miklós is, Magyarország kormányzója. A felavatási ünnepen Dr. Ravasz László püspök prédikált. Prédikációja, mint rendesen az egyházi szónoklat re­meke volt. Többek között ezeket mon­dotta: “Trianon ncpe vagyunk, de ne­künk a bizalom népévé kell lennünk! Trianon népével azt akarja Isten, hogy mindenki háromszor nagyobb legyen, és hétszer különb legyen, mint amilyen ed­dig volt. Kisebb földön nagyobbat akar művelni, hősnek akarja látni a magyar nemzetet, az a parancsa, hogy akkor le­gyen nagyobb bensőleg, amikor külsőleg a legkisebbé vált. Átmegy rajtunk ez a gazdasági inség és Isten azt akarja, hogy magaddal szemben fukarabb légy, fele­barátaiddal szemben kétszerte adakozóbb légy. Ránk hagyja kényszeríteni azt az igazságot, hogy nem lehetünk mi a kin nemzetsége, mert felelősség van velünk, mindenki felel a másikért, mert mindenki összefügg a másikkal. Megint odajutot­tunk és néhány hónapig ott leszünk, hogy a legnagyobb hazafi az, aki a legbátrabb és a legnyugodtabb, egy nagy magyar misszió van most -.bízni, bízni, bízni!” Mi amerikai magyarok is érezzük a gazdasági depressziót, a nagy szegény­ség ránk is súlyosan nehezedik. Egyhá­zaink nagyon megérzik ezt. Ha kiakarjuk heverni a munkanélküliséget, kell hogy megfogadjuk az ihletett ajkú püspök ta­nácsát: magunkkal szemben kétszerte fu- karabbnak kell lennünk, felebarátainkkal és egyházunkkal szemben pedig kétszerte adakozóbbaknak. Érdekes határozatok. Hogy magyarországi testvéreink, az óhazai református egyházak vezetői meny nyire komolyan kezdik venni a vallás ta- nitásait, többféleképen megmutatják. Újabban két érdekes határozat vet fényt a változásra. Az egyik egyház presbité­riuma elhatározta, hogy szigorúan meg­tiltja, hogy a református egyház nevének felhasználásával bálokat, mulatságokat rendezzenek. Száműzték a református bálokat. Egyházi mulatságok csak a múlt emlékei lesznek abban a városban. Egy'másik érdekes határozat szerinj pedig az egyházközség elöljárósága, pres­bitériuma, mielőtt a templomba menne, a gyülekezeti teremben találkozik, s a lel­kipásztor vezetése mellett imádkozik, s imádság után testületileg megy a tem­plomba. Nem úgy tesznek, mint azelőtt, hogy összevissza mennek a templomba, s ha el nem felejtik, megérkeztükkor el­mondanak egy rövid imádságot, a lel­készt engedik egyedül bemenni a tem­plomba. Együtt imádkoznak a templom­ba menetel előtt, s kérik a jóságos Istent, hogy tegye áldottá részükre és a gyüle­kezet részére az istentiszteleten való rész­vételüket. Követendő, szép ez az óhazai szokás. És nemcsak hogy szép, de igaz, jó refor­mátus szokás. Visszatért a szülőhazába. Röviden megemlékeztünk lapunkban arról, hogy Uray Sándor debreceni refor­mátus lelkész, az Amerikai Református Lelkészegyesület meghívott vendége több hónapi itt tartózkodása és közöttünk való munkálkodása után visszatért a szülőha­zába, hogy Karácsony előtt hazaérkezzen egyházközsége és szerettei körébe. Uray Sándor készséggel jött közénk. Hozta magával tudását, igaz mély hitét, lángló szivét. Mindenhová nagy szeretet­tel ment, mindenütt megtalálta azt a han­got, mellyel a hallgatói szivéhez férkőzött. Mindenütt szívesen fogadták, igaz érdek­lődéssel és lelki haszonnal hallgatták. Mint barát jött hozzánk, mint barátunk távozott körünkből. Sokat tanultunk tőle, s bizonyára ő is tapasztalatokban meggaz­dagodva tért vissza a szülőhazába. Meg­ismert minket, megismerte küzdelmeinket, bajainkat, megpróbáltatásainkat. Egyházi életünk sajátosságaival megismerkedve, otthon úgy ismertet meg minket, amilye­nek vagyunk. Amikor utánna küldjük testvéri kö­szöntésünket, amikor búcsúzóul meg­mondjuk neki, hogy nem hiába járt kö­zöttünk, igyekezete nem marad eredmény nélkül, Istenünk áldását kérjük további munkájára hatalmas gyülekezetében, Deb- reczenben. Köszönjük neki, hogy eljött közénk és fáradhatatlanul szorgalmatos- kodott, köszönjük egyháza elöljáróságá­nak, hogy lehetővé tette a pásztor közénk való jövetelét. A pásztorukban átnyúj­tott testvéri jobbot megragadjuk és test­véri szorítással mondjuk: köszönjük test­vérek, hogy gondoltatok ránk. McKeesport. Mikor leírjuk e nevet, nem annyira a városra gondolunk, mint inkább arra a magyar református hitközségre, amelyik évek hosszú során keresztül szerzett di­csőséget a magyar és a református név­nek. Hitünknek, magyarságunknak igazi őrtanyája a mekeesporti gyülekezet egy­háza. Szép és dicséretes e gyülekezetnek múltja, munkássága eredményes. Hogy most külön megemlékezünk e gyülekezet­ről, annak meg van a külön jelentős oka. Anyagilag önállósította magát az egyház. Nem kis dolog ez, különösen a mostani szűkös világban. Az egyház tagjai részé­ről önfeláldozást, növekvő adakozó sze­ret etet jelent. Követendő példát állított fel a mekeesporti gyülekezet azok elé az egy­házak elé, amelyek szintén szeretnék ön­állósítani magukat, de nem merik a döntő lépést megtenni. Tartanak attól, hogy anyagi bajokba sodorják az egyházat, ha teljesen saját erejükre támaszkodva akar­ják egyházuk munkáját folytatni. A mc- keesportiak imádkozó lélekkel, szent el­határozással, Istenben vetett reménység­gel a legnehezebb időben léptek az anyagi önnállóság mezejére. S az az Isten, aki­ben vetik reménységüket, nem fogja en­gedni, hogy reménységükben csalódja­nak. Szeretettel köszöntjük a mekeesporti gyülekezet lelkipásztorát, elöljáróságát és tagságát e fontos lépés megtételekor, s, imádkozó lélekkel kérjük az Urat, hogy segítse meg őket a nemes versenyben, adja áldását rájuk. A MÁSODIK JELENTÉS. Borsos István utazó lelkész arról a kör­útjáról, amelyet lapunk érdeében folytat, Lorainból küldte be ezt a jelentést: “Advent első vasárnapján Lorainben hirdette az utazó lelkész Istennek igéjét. Loraini egyházunk az amerikai magyar ref. gyülekzetek egyik mintaképe. Egyet­len egyház, ahol nincs kollektálás. Min­den egyháztag (egyéni tagság van!) ön­maga viszi be egyház fenntartási járulé­kát s nemcsak azt, amire saját maguknak van szüksége, hanem azt is, amit közegy­házi célokra szántak. A testvéri közösség teherviseléséből is önként s nagyon szé­pen veszik ki részüket. A múlt évben 325 dollárt küldtek be közegyházi célokra az egyházmegyei pénztárba. Advent első vasárnapján az egyházi elöljáróságot kerestem meg. Mindenütt a legnagyobb magyaros vendégszeretettel fogadtak s lapunkra összesen 55-en fizet­tek elő. Isten áldja meg érte loraini test­véreinket. Ha hat hónapra tervezett sajtó körutam mindenütt ilyen megértéssel, testvéri szeretettel találkozik, lapunkat azonnal 16 oldalon adhatjuk ki.” A magunk részéről is hálásan köszön­jük ezt az eredményt úgy az utazó lel­késznek, mint a derék lorainiaknak, ahon­nan bizonyára még több olvasó is fog csatlakozni az eddigiekhez. Ne is marad­janak el a többiek sem. Vigyék be előfi­zetéseiket a lelkészhez s ezzel mutassák meg, hogy mi ezen a téren is öntudatosan akarjuk élni a mi magyar református egyházi életünket. T

Next

/
Thumbnails
Contents