Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1930-12-13 / 50. szám
2-ik oldal. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA miért nem keresztelkedünk bemerítéssel ? * * * A kérdés tehát az, hogy sok vizet kell-é használni a keresztségben, vagy pedig egy kevés viz is elegendő? Vét- kezünk-é akkor, amikor a Jézus nyilvánvaló példája ellenére is csak egy kevés vízzel keresztelünk? Hogy a kérdésre biztosan és határozottan válaszolhassunk: sohasem szabad elfelednünk, mindig tudnunk kell, hogy mit jelent a keresztségben a viz használata. Már elmondottuk, de fontossága miatt ismételjük megint, hogy a keresztségben a viz nem egyéb, mint jelkép. Azt jelenti, hogy amint a viz lemossa a testnek a szennyét: Jézusnak érdeme 'éppen úgy lemossa a léleknek a szennyét, vagyis a bűnt, ha Őbenne igazán hiszünk és az Ő parancsolatait megtartjuk. * * * Jelkép. Mi az a jelkép? Jelkép pl. egy hazai templom tornyán a csillag, vagy a kereszt. A csillag is, a kereszt is jelent valamit. A csillag azt jelenti, hogy az a templom református. A kereszt azt jelenti, hogy az a templom katholikus. Amerikában ugyan töb- bé-kevésbbé elmosódnak ezek a jelképek, de maradjunk csak a mi magyar gondolatvilágunkban, ahol a csillagos torony mindig református templomot, a keresztes torony mindig katholikus templomot jelent. A kérdés most már az, hogy ha nagyobb csillag van egy torony tetején: vájjon jobban jelenti-é ez annak a templomnak református jellegét? Vagy ha kisebb kereszt van annak a toronynak tétjén: akkor már kevésbbé katholikus templom-é az? Ugy-e bár, hogy nem. Akár kisebb az a csillag, akár nagyobb, — akár kisebb az a kereszt, akár nagyobb: mind a kettő egyforma erővel jelenti és jelzi, hogy az a templom református, vagy katholikus. A keresztségben a viz is ilyen jelkép. Jelent valamit. Már tudjuk, hogy mit jelent. Teljes joggal kérdezzük tehát: a baptisták által használt sok viz jobban jelenti-é ugyanazt, mint az általunk használt kevesebb viz? Vájjon a Jézus érdeme jobban lemossa-é lelkünk szennyét akkor, ha sok vizet használunk, mint abban az esetben, ha csak egy kevés vízzel ábrázoljuk ki azt? Ugy-e bár, hogy nem. Mi egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy nem vétkezünk akkor, amikor a sok viz használatát kevés vízzel cseréltük fel, mert mind a kettő ugyanazt és egyforma erővel jelenti. Az áttérés. Irta: Daróczy Mátyás lelkész. Istentisztelet után vagyunk. A templomajtóban még beszélgetünk néhányan. Presbiterek s többen az egyháztagok közül. Egyik presbiterem hirtelen megfordul s lát a háta megett egy embert. A férfikor legszebb részét most éli. Derék, erőteljes. “Tiszteletes uram még nem ismeri Mr. N. N.-t, szabad legyen bemutatnom!”, szól a presbiter. Kezet fogunk. S mint idegenben levő testvérek a testvért örömmel látjuk magunk között. Először csak hallgatja a beszédet. Nagy általánosságban beszélgetünk. Egyszerre csak a bemutatott minden átmenet nélkül megjegyzi: “én bizony katholikus voltam.” Nem nézett rá senki, csak én. S majdnem kiröppent a számon a kérdés: “Miért lett református?” De hirtelen átvillant az agyamon az érdeklődés gondolata. Egy kérdéssel s ugyanannyi felelettel nem akartam elintézni a dolgot. Vártam az alkalomra, hogy bővebben kikérdezzem az áttérése felől. Az alkalom meg is jött néhány perc múlva. Az emberek távoztak, őt visszatartottam. Mikor csak ketten voltunk már, megkérdeztem: mi volt az áttérésének az indító oka? Hogyan jutott arra a meggyőződésre, hogy el kell hagynia azt a vallást, amelyben született, felnevelkedett és amelyben eddig élt? “Nagyon egyszerű ennek a magyarázata kérem. Egy vasárnap elmentem a templomba és be akarok ülni az “ÉN” székembe. De már akkor ott ült egy ember, akit nem is ismerek. Mondom neki, hogy ez az ÉN székem, álljon fel és menjen egyebüvé. Nem ment biz’ a, hanem azt mondotta, hogy neki annyi joga van ott ülni, mint nekem. Hát kérem, én kifordultam és soha sem mentem vissza többet.” Plir- telen csend lett ezután. Én hamarjában nem tudtam, hogy mit is szóljak. Any- nyira meglepett ez a nagy gyarlóság, ő pedig biztosan azt várta, hogy én majd megdicsérem “nemes cselekedetéért.” A lelkem háborgott s mintegy megindulva kérdeztem: Istenem, vannak ilyen teremtményeid, akik ennyi hiúsággal vannak megtelitve?! Ebédre hívtak. Mr. N. N. elment. De én nem tudtam ebédelni. S akkor és azóta hányszor kell arra gondolnom, hogy hány ember szivéből van kizárva Isten, a bölcs és mindenható. És hány embernek a szivében lakoznak az idegen istenek: a hiúság, a gőg, a megsértettnek vélt önérzet. Hol van a hitbeli meggyőződés, a lelki éhség nem az áttérésre, de a megtérésre. Az élet nyújtotta ezeket a példákat. 50-ik szám. Nem mesék ezek, de tények. Megtörtént tények. És mert én láttam, végig néztem, azért mondottam el őket, hogy a gyengéket erősítsem. Az ingadozókat álhatatossakká tegyem. A sötétségben levőket a világosságra vezessem az által a kegyelem által, amelyet nyertem. Egyik katholikus lelkésztársammal beszélgettünk az áttérésről. Először csak beszélgetés volt az egész nagy általánosságban. Majd vitatkoztunk. A vita hevessé lett. ő sem engedett, én sem. Az érvek fejjel rohantak egymásnak. Döngettük s döngettük egymás érvelését. Hirtelen egy pillanatra csönd lett. A csöndből kollegám szava csendült ki először. “Tudod, mit barátom! én azt mondom neked, hogy a rossz katholikusból soh’sem lesz jó református, de a rossz reformátusból sem lesz jó katholikus, mert egyiknek sincs meggyőződése.” Kezet fogtunk. A vita abba maradt. Nagy igazat mondott. Igen, a meggyőződésnek ott kell lennie a szívben. A lélekben érezni kell azt az összekötő erőt, amelyet Istennek lelke kölcsönöz. Azt mondja talán valamelyik ifjú testvérem: “Pia nem térek át, nem lesz a feleségem”, vagy “ha nem veszem fel a vallását, akkor elhágy.” Óh, ha csak “úgy” lesz a segitő társ, akkor nem is érdemes vele elkezdeni az életet, mert ha nem becsüli meg és nem tiszteli a te vallásod, hited, akkor téged sem fog megbecsülni, tisztelni. És aki máról holnapra úgy változtatja vallását, mint a felöltőjét, az a hűségét, a szeretetét és ezeknek teljes lényegét is csak igy fogja fel. És vájjon mit lehet azoknak mondani, akik hiúságból, gőgből, önérdekből hajolnak el az isteni világosságtól? Azoknak, akiknek a padjait mások foglalják el, akik inkább áttérnek, semhogy egy-egy haragosukkal egy templomban legyenek? Azoknak, akik magukat kiválasztottaknak képzelik s a többieket megvetik? Nézzetek a Krisztusra, a megfeszittetett megváltó Krisztusra, ő lemondott mindenről, ami testi, ami világi. Ő az életét adta. Az ő élete egy meggyőződé- ses élet volt, amely a cél körül domborodott ki. Legyen a te életed is ilyen meggyőződéssel telitett élet. Szent vallásodat, mely a krisztusi evangéliumnak teljessége becsüld, szeresd. Érte ne félj a Golgotára menni, mert ott van az Elet koronája. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA.
