Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1930-11-15 / 46. szám
VOL. XXXI. ÉVFOLYAM. PITTSBURGH, PA. NOVEMBER 15, 1930. No. 46. SZÁM. AMERIKAI MAGYAR Reformátusok L ?ja •n. **L* a . AMERICAN HUNGARIAN PRESBYTERIAN AND REFORMED CHURCH PAPi A lapra vonatkozó minden közlemény és előfizetés a felelős szerkesztőhöz küldendő ezen a címen: Rev. J. Melegh, 134-8th Ave., McKeesport, Pa. Telefon: 22742 McKeesport. MONDAT PRÉDIKÁCIÓK. Miért menj templomba? A vasárnapnak s az ünnepnapok igazi, benső megünneplésének a hivő lélek mindig őszintén örül. Az ilyen ember lelkében az Istennek háza mindig érdeklődést ébreszt s örömmel gondol arra a lehetőségre, hogy abban jelen lehessen. A templom nem valami közönséges épület. Föl van szentelve, az élő Isten szolgálatára oda ajánlva. Az élő hitű emberre nézve a templomba járás azt jelenti, hogy ott együtt lehet az Istennel, legfőbb urával, hallhatja az ö szavát, megláthatja öt s mindejmapi életében elfogadhatja az Ő segítségét és támogatását. Ha az ember azt óhajtja, hogy valami- kor a mennyekbe jusson, hol az Isten dicsérete örökké hangzik: örömét kell találnia ama Magasságnak imádásában itt, az Ö földi templomaiban is. Az igaz keresztyén örömét találja a templomi rendben és szolgálatban, hol az Isten dicsősége fénylik minden időben s ahol az Isten az ő kegyelmének és szereteténck teljes dicsőségében mutatja meg önmagát. Nincsen benne semmi árnyék. Maga a tökéletes szeretet, jóság, megbocsátás. Az Isten közelében úgy érzi magát, még a legegyszerűbb templomban is, mintha valami kimondhatatlanul fényes palotában volna, hol rendelkezésére áll annak minden fényessége, öröme, boldogsága. Palotában, hol az angyalok serege szolgál nékie. Még ki sem mondotta gondolatját s már is teljesítve van az, ha javára szolgál. Ennek a palotának Isten a gazdája, az öt szolgáló angyaloknak Isten a parancsoló ura. A legszívesebb, a legjobb, a legvendégszeretőbb házigazda: hogyne örvendenének hát, ha ilyen gazdának házába mehetünk? Ennél gazdagabb vendéglátást sehol sem találhat az ember. MENJ TEMPLOMBA! Közli: Nagy Ferenc wellandi ref. lelkész Az ad a legtöbbet — — Aki ad anélkül, hogy másodszor kellene könyörögni neki. — Aki ad, mihelyst meglátja a szükséget. —- Aki saját magának is egy részét együtt adja az adománnyal. — Aki ad anélkül, hogy gondolna arra, vájjon mi hasznom lesz belőle! — Aki ad, mielőtt a szükség megnagyobbodna. — Aki örvendező lélekkel ad. — Aki ad anélkül, hogy elismerést követelne érte. JUBILEUMOK. Amerikában szinte megszoktuk már a jubileumokat. Egymásután peregnek le szemeink előtt a 25—30—35 évees évfordulók, amelyek mindegyike megállásra, visszaemlékezésre, hálára és Örvendezésre indít. Minden gyülekezet mcgünnepli ezeket az évfordulókat s méltán ünnepli meg, mert a rohanó élet emez országában, Amerikában, igen sok okunk van nekünk megállani az élet határköveinél. Az egyes gyülekezetek jubileuma elsősorban az illető egyház örömünnepe. Együtt örvendünk ugyan mindnyájan az örvendezőkkel, de azért mégis csak helyi, lokális ünnepek ezek. Aránylag kicsiny körre vetik fényüket, súgásaikat, s mégis milyen kedvesek, örvendetesek. Mennél nagyobb, mennél régibb a jubiláló egyház: annál szélesebb körű a jubileuma is. De legyen bármily széles, legyen bármily nagy méretű: mégis csak egy egyháznak jubileuma az. Ez az év egy sokkal szélesebb körit jubileumot hozott cl hozzánk. Örömünnepet, amely nem egyik vagy másik gyülekezeté, hanem édes mindnyájunké: az amerikai magyar reformátusságé. Sőt nemcsak a mienk, hanem ünnepe, jubileuma az angolul beszélő hittestvéreinknek is. Jubileuma annak a munkának, amelylyel kezdetét vette az amerikai magyar reformátusság szervezett egyházi élete s testet öltött a mi sorainkban is az a Krisztusi szeretet, amely örömmel karolja föl a testvért s boldogságát találja abban, hogy jót tehet az ő hitének cselédeivel. Negyven éve annak, hogy az Amerikába vándorolt magyar reformátusok itt is, ott is kezdettek föltűnni az amerikai templomokban. Idegenek voltak ebben az országban. Nem értette őket senki s ők sem értettek meg senkit sem. Az árva nép teljes mértékben érezte a maga árvaságát s ösztönszeriien menekült oda. ahol mégis ismerőssel találkozhatott: a templomokba. Ha idegen volt is reá nézve minden: az Istent megtalálta itt is. És az Isten itt sem volt más, mint akiben hitt és reménykedett ősi hazájában is. Lelkének benső parancsa volt az, amely elvezette a templomokhoz, hol idegen emberek idegen nyelven, de ugyanazt azt Istent imádták, aki előtt ő is oly szívesen, oly boldog Örömmel hajtott térdet és fejet. Közössége semmi sem volt az ott imádkozók- kal, csak a közösen imádott Isten s a szívnek és léleknek közös indulatja. Egymásra kellett találniok: az angolul beszélő amerikainak s a magyarul beszélő magyar embernek. Egymásra kellett találniok, mert közös okból közös cél felé törekedtek. A beszélni nem tudó, félénk, talán kissé gyámoltalan idegen emberek itt is. ott is kezdtek föltűnni az amerikai templomokban. És az élő hifii amerikai testvérnek figyelmét nem kerülte cl az idegen testvér. Odament hozzá, kezet fogott vele s ebben a kézfogásban a hittestvéri szeretet, a hittestvéri közösség, az önzetlen testvériség jutott kifejezésre. Harminc, negyven év előtt az amerikai testvér-egyházak szeretető, a Reformed és a Presbyterian Church testvérisége igy hajolt alá a közéjük té-vedt idegenhez, akit önzetlen lélekkel segített elhelyezkedésében. Megerősítette, mcgbáfortrou.. lépéseit s gondoskodott arról, hogy kielégítést nyerjen lelki szükséglete. Mi magunk csak egyes gyülekezeteket
