Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1930-11-15 / 46. szám
46-ik szám. 2-ik oldal. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA alkottunk: as amerikai Reformed és Presbyterian Church a szervezett amerikai magyar református egyházi életet alapította meg. Ez az alakulás az idők folyamán hajthatott több ágat, fejthetett ki különböző irányú működést, de mindez semmit sem változtat azon a tényen, hogy szervezett egyházi életünk az amerikaiak alapítása. Nckiek köszönhetjük nemcsak az alakulást, hanem legnagyobb részben a kifejlődést is. Ez a munka sokkal nagyobb, sokkal egyetemesebb, mint az egyes gyülekezetek megalakítása és igy sokkal méltóbb is arra, hogy három-négy évtizedes jubileumán mindnyájan megálljunk s a testvér- szeretet jegyében újból kezet fogva az amerikaiakkal: velők együtt ünnepeljünk s velők együt adjunk hálát Istennek a végzett munka áldott alkalmáért. Ez a jubileum mindnyájunknak közös ünnepe s a Lelkészegyesület példája nyomán méltó arra, hogy mindnyájan, mindenütt megünnepeljük. Mikor vagy boldog ? Dr. Ravasz László, a magyar kálvinista nagylélek, az örömökről szólva, többek között ezt mondotta: “Mondd meg nekem, mi okoz neked örömet és én megmondom, ki vagy.” Hisszük, ezáltal azt (értette a Püspök ur, hogy az ember karakterét, benső életét, valódi mivoltát legjobban azok a dolgok árulják el, amelyek örömeket szereznek, nyújtanak néki. Amik vagyunk, azt legtisztábban visszatükrözik azok a játékok, élvezetek, szórakozások, amelyekkel szabad időnkben, üres óráinkban foglalkozunk. Az ilyen kényelmes pillanatok és azok az örömök és élvezetek, melyekben feltaláljuk ilyenkor magunkat, feltárják, megnyilvánitják igazi, benső mivoltunkat, magános életünket. Lelepleznek, lerántják rólunk a tettetés, a színlelés védő fátyolét. Az élvezet és az öröm azonban nem egy, nem ugyanaz. E kettő között lényeges, nagy különbség van, melyet meg kell, hogy lássunk. “Élvezetet mi szerzünk magunknak, az örömet Isten adja az élettel együtt.” Tehát az egyik világi, emberi, a másik mennyei, isteni eredetű. Amazt mi vesszük, mi adjuk magunknak, emezt pedig az Isten szórja ajándék képen reánk, mint friss, üdítő, szitáló esőt a földi élet hőségében. Ha közelebbről vizsgáljuk, szemléljük majd úgy az élvezetet, mint az örömet, mindenesetre fel fogjuk fedezni, hogy sem ingyenes, egyik sem potya. Mind a kettőért meg kell fizetni, meg kell dolgozni. Nincsen olyan élvezet, amelyért valakinek meg ne kellene fizetni. Néha nagyon is sokba kerül az egyeseknek. Irgalmatlanul és könyörtelenül rá szoktak aztán fizetni arra a sok jókedvre, vidámságra, goodtime-ra, melyet az (élvezet látszólag nyújt. Különösen amikor magukhoz térnek és felismerik, hogy, amit az élvezet ad, a valóságban milyen múló, ideiglenes s üres és hogy egyáltalán nem boldogit. Az imént azt mondottuk, hogy az örömet Isten adja. Ez igaz. De azért nem kell azt gondolnunk, hogy ezt az értékes ajándékot az Isten csak úgy dobálja, hányja mindenkire. Nem semmiért adja ő az örömet mi nékünk. Azt csakis lelkiismeretes törekvésünk, szorgalmas munkáná által tudjuk elnyerni, megkapni. Az az öröm, amelyért megizzadunk — hűsítő, felújító s lelkesítő 'harmatként száll alá kebleinkre. Es minél jobban megszenvedünk valamelyik örömért, annál kellemesebb illatot, finomabb izt ad életünknek. Maradandó, felséges érzés az, tiszta, szent boldogság, mely örökké tart. Ami ma örömet ad, az a jövőben is örömet fog nyújtani. Továbbá boldogitó még az a tudat is, hogy az örömök miatt nem kell szégyenkeznünk, mig ellenben az élvezetekért és azoknak megszerzési módjáért sokszor pirulnunk kell. Nagyon sok ember akkor a legboldogabb, mikor életének őszén visszatekint leélt esztendeire és megpillantja imitt- amott dicséretreméltó, gigantikus alkotásait, humánus vivmányait. Boldognak érzi magát, mert életét nem pazarolta el, erőit nem hagyta parlagon heverni, hanem teremtett,, alkotott és azok által bevéste nevét az idők sziklájába. Most tehát mintha megérdemelt örömmel szemlélné lezajlott éveit, mert látja, hogy emlékét megőrzik, nevét áldva emlegetik. Szerintem még az igy szerzett öröm sem nyújthat tiszta, szeplőtlen boldogságot. Nem, mert még ebben is ott hu- nyászkodik az önzésnek, a személyességnek árnyéka. Sokszor világosan látható az, hogy az ilyen ember főleg nem azért boldog, mert tett valamit, hanem inkább azért, mert ö tette azt a valamit. Az ember földi hivatása, amint én látom, nem az, hogy valami hírneves, történelmi egyéniséget, hóditó, tekintélyes személyiséget alákitson, domborítson ki önmagából, hanem főképen és csakis azért van ezen a földön, hogy egész életével beleforrjon, beleolvadjon s beleéljen abba a szent akarásba, amely a Gondviselő világtervét igyekszik megvalósítani, befejezni. Vizcseppek vagyunk, akik kell, hogy elveszítsük egyéni mivoltunkat, személyes életünket az élet nagy tengerében azért, hogy bennünk s általunk az ő akarata teljesedjen, a világ jobbá legyen. Ha napnap után képes vagyok osztatlan, koncentrált figyelemmel, szenvedélyes szeretettel dolgozni, fáradozni ezért a célért — boldog vagyok! Nem törődöm azzal, vájjon a világ elismeri-e, megdicséri-e törekvésemet, vagy nem cs azt sem bánom, ha munkám hoz-e gyümölcsöt, ha elérek-e valamit, vagy nem. Csupán az az egy elszánt szilárd elhatározás lükteti szivem, hogy én magam pontosan és mindig igyekezzem elvégezni a nagy munkának rám eső részét az Isten kovácsmühelyében: e földön. Boldog vagyok! ha hűséggel és bízó hittel törekedhetem azért, hogy minél jobban betöltihessem a nagy Mindenség szobrában azt piciny fülkét, amelybe a szobrászok Szobrásza helyezett! . . . Nagy Ferenc. REFORMÁTUS ÖNTUDAT. írja: Balogh E. István, lelkész. i A GYERMEK-KERESZTSÉG. A mi népünk megszokta azt, hogy a kis gyermeket meg kell keresztelni. Szeretjük hinni, hogy ez a gyakorlat nem puszátn a megszokás eredménye, hanem a vallásos, Istenben bizó, Istenben reménykedő lélek elengedhetetlen kívánsága. Ha azonban arról volna szó, hogy védelmezze meg valaki a gyer- mek-keresztséget, valószínű, hogy igen sokan jönnének zavarba. Már pedig a református öntudat föltétlenül megkívánja azt, hogy valamely vallásos cselekményünk ne csupán a lélek benső indulatja legyen, hanem tudjuk is azt megindokolni, ha kell: meg is védelmezni. , A baptista egyház s ezenkívül még egy pár felekezet nem kereszteli meg a kis gyermeket. A baptista egyház kálvinista felekezet, amelynek vallásos felfogása alapjában véve alig tér el a mi felfogásunktól. Történelmileg is velünk egyenlő rangú, még a reformáció korából származó felekezet. A keresztségre, illetőleg a gyermekek megkeresztelésé- re vonatkozólag azonban nem értünk velők egyet. Ők nem keresztelik meg a kis gyermeket, mert azt mondják, hogy a kis gyermek még nem tud semmit sem magáról, s igy nem is lehet őt megkeresztelni addig, amig föl nem növekedik, amig meg nem tanulja, hogy mi történik vele, mig abba a korba nem jut, amikor reá nézve is öntunatossá nem válik a keresztség sakramentoma. Az ő felfogásuk szerint tehát a keresztség már befejezése a keresztyénné levésnek.
