Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1930-06-14 / 24. szám
24-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3-ik oldal család költözött, amelyik még nem tagja az egyháznak. Azt is számon kell tartania, ha eltávozott onnan valaki. Az ott lakó családokat nemcsak akkor kell fölkeresnie, amikor kollektálni akar, hanem azon kívül is, mennél több alkalommal. Figyelmét ki kell terjesztenie a gyermekekre, azoknak vallásos nevelésére, maguk viseletére, stb. A rendetlenkedőket még az utcán is intenie, figyelmeztetnie kell, mert abban a kerületben ő az egyháznak az anyaszentegyháznak a szószólója, képviselője, mindene. Ismernie kell az ott lakó ifjúságot és azoknak életét. Éreznie és éreztetni kell, hogy azon a helyen ő az egyház szeme, akin keresztül maga a gyülekezet, a testvérek közössége lát és figyel mindent és mindeneket. Miért kell mindezeket cselekednie? Első sorban azért, hogy a jelentkező bajokat, hiányokat saját hatáskörében igyekezzék gyógyítani. Higyjék el azt, hogy egy tőlük jövő szeretettel teljes intő, figyelmeztető szó sokszor többet ér, mintha maga a lelkész emeli föl szavát. Nagyon sok olyan ember van, aki a lelkészszel kacsolatban úgy gondolkozik, hogy: no hiszen ez csak azért beszél, mert ez a feladata, ez a “businesse”, s ha tisztességből meg is hallgatja azt: köny- nyen tulteszi magát rajta. De ha a presbiter szól, akinek nem ez a “businesse”, sok esetben nagyobb eredménnyel teheti azt, mint maga a lelkész. Nem minden esetben, hanem sok esetben. Amikor aztán úgy találja, hogy hiába szólott: tekintse legsürgősebb, feladatának, hogy tapasztalatait a lelkésszel közölje. Mert természetes dolog, hogy az előbb körvonalozott teendők nem azt jelentik, hogy mindazokhoz a lelkésznek nincsen semmi köze. De a lelkész nem lehet mindig mindenütt jelen. Ő csak egy ember a gyülekezetben s gondját az egészre ki kell terjesztenie. Ha egyedül állana e rendkívül fontos munkakör mezején: sohasem végezhetné el föladatát igazán. Ezért van szükség a presbiterekre, a lelkésznek eme legközvetlenebb munkatársaira, akik állandóan közlik vele a legsúlyosabb eseteket, hogy aztán oda mehessen s az ő szivének szeretetével, az ő lelkének hitével igyekezzék orvosolni azt a bajt, aminek orvoslása a presbiternek nem sikerült. Tapasztalatait természetesen nemcsak a lelkészszel kell közölnie, hanem elő kell azt terjesztenie az egyháztanácsban is. Az igazi presbiteri gyűlés az, ahol a tárgyalás anyagának legnagyobb részét az ilyen presbiteri jelentések képezik. Ahol igazán jó s hivatásuk magaslatán álló presbiterek vannak: ott föltétlenül virágzik az egyházi élet, amelynek csökkenése majdnem teljes biztonsággal arra mutat, hogy a presbiterek nem végzik el rendessen munkájukat a gyülekezetben. íme, ezekben igyekeztem föltüntetni a presbitert, mint gondnokot, pénztárnokot, jegyzőt, ellenőrt, bizottsági tagot, ezekben igyekeztem reámutatni a presbiterre az egyháztanácsban, a templomban, a gyülekezetben s munkájának többi ágazatában. Ha valaki figyelemmel kisérte e cikksorozatot: láthatja, hogy a presbiteri tisztség valóban nemcsak cim, nemcsak külsőség: hanem igen nagy elkötelezettség, munka és szolgálat. Illesse minden dicséret és elismerés azt a presbitert, aki munkakörét igy tölti be s aki ilyenformán valóban oszlopa, elöljárója, munkása, szolgálja a gyülekezetnek, az Isten országának. Jól tudom, hogy távolról sem volt tökéletes ez az ismertetés, de ha valahol csak egy csekélyke fogyatékosságot is sikerült eloszlatnia s csak egy kevés mértékben is előbbre vitte presbitereinket magasztos hivatásukban: bizonyára nem volt kárba veszett idő e fejtegetések megírása és elolvasása. Az Isten áldja, védje és segítse mindig és mindenütt a mi presbitereinket! APPORTIONMENT. (M.) Magyar füleknek valószínűleg tatárul 'hangzik ez az ánglius szó. Tartalmilag pedig nem ismeretlen előttünk, mert hiszen a közegyházi járulékok fogalmát mindig ismerte a magyar református egyház. Otthon egyenesen adókivetés formájában fizettük, az egyház pénztárából. Amerikában, a régi hazai kapcsolatban, különböző utakat és módokat teremtettünk ennek számára. Legutóbb a hazai egyházhoz tartozó egyházmegyékben az volt a gyakorlat, hogy az egyházi bevételeknek 2 %-át adtuk be “egyházmegyei járulék” címén. Az amerikai egyházi élet más gyakorlatot teremtett meg s tegyük hozzá mindjárt: sokkal helyesebb gyakorlatot teremtett meg. A közegyházi járulékoknak kicsinyke része az, amely az egyházi közigazgatás szükségletére megy. Ha csak ebből a szempontból akarnánk tekinteni és kezelni ezeket a járulékokat: sokkal egyszerűbb volna a dolgunk, mert hiszen mindenki előtt természetes, hogy a közélet fenntartása is pénzbe kerül s azt is nekünk kell összeadnunk. Ezen az alapon nagyon természetes az, ha e járulékoknak alapját az egyházak bevételei képezik. Ismételjük azonban, hogy a közegyházi járulékok nemcsak közigazgatási célt szolgálnak, hanem ennél sokkal nemesebb hivatásuk is van. Ebből telnek ki azok a kiadások, amelyek a legkülönbözőbb Krisztusi célokat szolgálják. Ebből segélyezzük a kisebb egyházakat. Ebből hirdetjük az Evangéliumot a pogányok között. Ebből segélyezzük szegényeinket, betegeinket. Ebből tartjuk fent az egyházi szolgák nyugdíjintézetét. Ebből támogatjuk az egyházi irodalmat,, a vasárnapi iskolákat, stb. stb. Mindezek a célok pedig olyanok, amelyeknek terhét az egyénnek, mint élő, öntudatos keresztyénnek kell viselnie. Nekem, mint keresztyénnek, ereznem kell az én kötelességeimet a pogányok, a gyöngébb testvérek, a szegények, a betegek, a jövő nemzedék, az elaggott pásztorok, stb. stb. iránf s az én egyéni kötelességem az, hogy mindezeknek a kötelességeknek terhéből kivegyem részemet, az én lelkem indulata és tehetségem szerint. Kisebb vagy nagyobb mértékben mindegyükből kiveszem részemet, de az én szivemhez talán közelebb áll az Evangeliom hirdetése a pogányok között s akkor ennek a célnak nagyobb mértékben állok szolgálatára. Vagy jobban lelkemre veszem talán a kisebb egyházak segélyezését, vagy esetleg a lelkészi nyugdíjintézetet, vagy valamely más közegyházi célt s az én lelkem szerint járulok hozzá nagyabb mértékben az egyikhez, mint a másikhoz, nolha magamat nem vonom ki együk célnak szolgálatából sem. így történik aztán, hogy a közegyházi célokra való adakozás egyénivé, öntudatossá válik s értékben határtalanul megsokszorozódik Isten előtt. Ennek megint másik eredménybe, hogy az amerikai egyházi életben akárhány' olyan gyülekezet van, amely közegyházi célokra többet fordít, mint a saját egy- házi szükségleteire, mert e járulékok összege tulajdon'képen az egyháztagok lelkületétől függ. Van ugyan egy bizonyos mérték, hogy t. i. a közegyház mennyit kér és vár minden egyes egyháztagtól, de annak összege végeredményében mégis az egyháztagok lelkületétől függ. A különbség a mi gyakorlatunk s az amerikai szokás között az, hogy mig mi az egyház pénztárából adjuk meg ezeket a járulékokat: addig az angol nyelvű egyházakban ez is egyéni adakozás tárgyát képezi. E különbségről, annak jelentőségéről s az ez irányban eddig tett lépésekről majd egy másik cikkben fogunk szólam.
