Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1930-05-31 / 22. szám
VOL. XXXI. ÉVFOLYAM. PITTSBURGH, PA. MAY 31, 1930. Xo. 22. SZÁM. AMERIK INGVAR Stem's Reformátusak Lapja AMERICAN HUNGARIAN PRESBYTERIAN AND REFORMED CHURCH PAPER. A lapra vonatkozó minden közlemény és előfizetés a felelős szerkesztőhöz küldendő ezen a cimen: Rev. J. Melegh, 134-8th Ave., McKeesport, Pa. Telefon: 22742 McKeesport. Ábránd vagy valóság ? Gondolatok Memorial Day alkalmából. Hófehér akácfák alatt járok, hét év után először, itt az nj világban. Amint elnézem a dusfürtü, üde virágokat, és újra rám lehel ismerős drága illatuk, lelki szemeim előtt megelevenednek a régen nem látott hazai tájak. Látom újra az akáclombos falusi temetőket, a korhadt, félredőlt fejfákat, a be- siippedt, vadvirágos sirhantokat, amelyek fölött ezekből a napokban annyi amerikai magyar édesanyának ott borong lelke. Sokan szállnak haza mostanában álomszárnyon a Dnna-Tisza partjára, hogy könnyeikkel megöntözzenek egy-egy elhagyott, kakukfüvcl benőtt sirdombot. Vagy a Dob er dó szikláit, orosz mocsarakat, távoli lengyel csatamezőket és ismeretlen hősi temetőket. Az amerikai nemzet minden esztendőben, május 30-án, a tavasz legszebb virágaival ékesíti fel a hősi halottak sírjait. Eleinte csak az 1851—56-iki polgárháborúban elesett katonák emlékének áldozott egy-egy kis falu, város, vagy megye. Lassan mind jobban terjedni kezdett ez a szép szokás. Csaknem minden állam magáévá tette. Kormányzók és elnökök hívták fel az ország népét a kegyeletes emlékezésre, míg végül nemzeti ünneppé lett e nap. A nagy nemzetközi konfliktusok gondoskodnak róla, hogy a hős katonák hosz- szu, szomorú processziója soha meg ne álljon. Amerikai “arany csillagos” anyák százai mennek most is éppen át, hogy francia vagy német földön felvirágozzák hős fiaik nyugvóhelyeit. Mi nem mehetünk. Pedig mennyi elárvult. behorpadt, elfelejtett sirt kellene friss virággal beültetni. Ezer év óta temetünk. Mennyi hős! Névtelen, apró emberek, akikben nagy lélek lakott. íme, egy az ilyen névtelen hősök közül, akit halhatatlanná tett a nagy Rákosi. Repüljünk át gondolatban most az óceánon szép Erdély országba, és álljunk egy pillanatra a havasok alján egy erdei. sir mellett. Ott van a patak fölött. Hatalmas sziklatömböt gördítettek rája. Alatta pihen a magyar szabadságharc egy hős katonája. Olvassuk cl, mit vésett sziklába róla a gernyeszegi református tanító. “Azt se tudjuk, hogy ki voltál, Csak azt tudjuk: diák voltál, A hazáért Te meghaltál. Debrecenben növekedtél, Szabadságért síkra keltél, Nagy hősökkel vetekedtél. Áldjon meg az Isten Téged, Adjon sírban békességet, A mennyekben üdvösséget.” így örökítették meg az emlékét annak a debreceni kis diáknak, aki ott halt meg a székely havasok alján hazája szabadságáért. Négyen menekültek uttalan utakon, éjnek idején, rengeteg erdőkön, árkon- bokron keresztül a drága szent zászlóval. Futottak véresen, rongyosan, megtépve, felsebzet lábakkal, ziháló mellel. Három már elhullott közülök. Csak ez az egy rohant még tovább. Halálos sebbel a testében. De vitte a zászlót, attilája alá gombolva. Egy öreg molnár házáig vonszolta magát. Ott roskadt össze gyönge, törékeny kis teste. Mikor a sebét kimosták, előkerült az attila alól a féltve őrzött zászló. Csupa vér volt. A kis diák megtört, révet eg szemekkel nézett a végtelenségbe. És lassan még mindig simogatta a zászlót. — “Csavarjátok ezt a testem köré. . . Úgy temessetek el”. Ez volt az utolsó kívánsága. A végső percéig egyre az édesanyját várta, aki talán azalatt, zsoltáros könyvével kezében éppen a templomba indult imádkozni az ő drága kis katona fiáért. Panaszosan zug az erdő. Sűrű köd szál! le a völgyre. A távolban vad galamb bugása és szomorú furulyaszó hallszik. . . Í¥ * * * De minden hős először valakinek a fia, férje, vagy atyja, testvére volt. Miért (Folytatás a 2-i-k oldalon.) Trianon. Május utolsó vasárnapján, az elmúlt vasrnap. sok amerikai magyar szószékről. de bizonyos, hogy minden hazai református szószékről hangzott fel a világháborúban elhalt hősökért az áldó és panaszosan könyörgő imádság. Az elesetteknek szenteltük, mi az élők. az elmúlt vasárnapot. A hősök neve emlékezetes, példája fel- lelkesit s alakjuk megnő a távolságban. Igv áldottuk meg mi az ő emléküket is. Ők megtették, amit csak valaha hős tehet, mert áldozatos szívvel halálra adták magukat, sokan, nagyon sokan, hazájuk üdvéért s a hála emlékezetes áldozata nem is maradhat el tőlünk, a most élőktől. De... mintha újra csak temetnénk! . . . De. . . mintha ezekből a diadalmas hősi halálokból nem fakadna ránk semmi, semmi üdv, ma is csak olyan szomorúak, ernyedtek vagyunk, mintha soha be nem vérezte volna a világ kusza térképét annyi millió szív kibuggyanó vérének omlása! Szomorúak és fáradtak vagyunk, mert a mi hőseink szent halálából Trianon maradt ránk egyetlen, keserves, gyilkos, zord örökségül. És most, junius 4-én a tizedik évfordulója telik már el annak, hogy ezt a nyomorult egyezményt reánk erőszakolták. Ez az évforduló, a világháborúnak nálunk maradt, soha nem felejthető öröksége és soha eléggé fel nem mérhető vesztesége teszi időszerűvé, hogy e lap hasábjain ez a név álljon első liehen: Trianon! Nem sírunk, nem zokogunk, mert a szép gyász-szavak ideje elmúlt. Újra egyhangú, munkás hétköznapját éli már csaknem az egész világ. Ma már csak emlékezünk. És a mi emlékezésünk legyen Isten előtt kitárt alázatos reménykedés. a feltámadás, a megígért uj élet bizonyos harmadnapjának a várása. De a mi emlékezésünk mégis legyen egy öntudatos tetemrehivás is! A tízéves Trianon gyászünnepének méltó megiilése az amerikai magyarság
