Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1930-05-31 / 22. szám

2-ik oldal. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 22-ik szám. számára tetemrehivás! De ez nemcsak ennek a napnak a kötelessége, hanem nekünk, amerikai magyar reformátusok­nak elsősorban szakadatlan szent hivatá­sunk és munkánk. Sok százezer szív ki­hűlt vére kiált Istenhez szakadatlanul te- temrehivásban s bizonyosan hisszük, hogy Isten látja és szánja a megcsonkult magyar testet. Csak azt várja még, hogy mi, ezeknek a megtört drága magyar sziveknek egyetlen örökösei, a magyar nyomorúságnak otthon és itt sirva szen­vedői, összefogva, egy szívvel, egy aka­rattal és egy nagy közös fájdalommal mondjuk el mi az élők az élőknek meg­csonkult hazánknak minden fájdalmát. Mondjuk el fiainknak és felbarátainknak, magyarnak és nem magyarnak, hogy az a sebtében, de mégis oly pokoli ravasz­sággal és tudatossággal megállapított trianoni egyezmény mit csinált belőlünk és kiket tét a mi drága kincses kamránk uj birtokosaiul, jogtalan bitorlóiul! Ez a szent panasz a tetemrehivás. Magyarország területe a háború előtt 282,870 négyzet kilométer volt, Trianon óta 92,607 négyzet km. Népessége 18, 264.533 volt s ma (1922 népszámlálás szerint az összes menekültekkel együtt) 8,084.167. A 63 vármegye közül csupán 10 maradt meg sértetlenül a legtöbb egé­szen elveszett, sok pedig megcsonkult annyira, hogy van olyan, amelyikből csak egyetlen község maradt meg. Szántóföl­dünk volt 22,304.00 hold s maradt 9,583. 000, kert, rét, szőllő, legelő, erdő és ná­das, gyár, bánya, állat stb. stb. mind­mind megcsonkítva, lenyirbálva. Morzsát hagytak a saját kincsünkből, alamizsnát a mi vagyonúnkból. Trianoni évfordulókat gyászoló ma­gyar református népség, gyermekei egy súlyosan szenvedő szent anyának! ezt a nagy fájdalmat lássátok és láttassátok meg. Ne az egymást marókkal valljatok ti közösséget, ne mindig a ti kicsi és sok­szor átkosan haszontalan bajaitokra té- kozoljátok minden erőtöket, ne az ámí­tok, az akarnokok, ne a szép jelszavak zaklassák fel sziveteket, hanem érezzétek meg, hogy nagy és szent kötelességetek van itt tinéktek: egymást megértve, egy­másra találva, egy közösségben, az ame­rikai magyar reformátusság nagy egysé­gében hinni, remélni és dolgozni együtt. Trianon megszüntetésére a mi számunk­ra csak ez lehet az egyetlen és a biztos diadalt jelentő szent ut! Leechburg, Pa. Balogh E. István. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! IMÁDKOZZUNK A TESTVÉREKÉRT. A hazai Alsó-zempléni Egyházmegye s javaslatára a Tiszáninneni Egyházke­rület határozatilag kimondta, hogy az egyházkerület minden templomában, Junius első vasárnapján, az igehirdetés­ben, az imádkozásban emlékezzenek meg az Amerikában lakó magyar hit­testvérekről s imádkozzanak érettük. Ezt a határozatot hasonlóval viszo­nozta a mi Nyugati és Központi egy­házmegyénk, fölkérve a gyülekezete­ket és lelkészeket, hogy Junius első vasárnapján úgy az Igehirdetésben, mint imádságaikban foglalják be a ha­zai és a megszállott területeken lakó magyar ref. testvéreinket, hogy tenge­ren innen és tengeren túlról minden magyar ref. templomból azonos lelkű imádság szálljon testvérek közössé­géért az Egek Urához. Kétségtelen, hogy a Keleti Egyház­megye szintén magáévá teszi ezt a szép javaslatot s hasonlóan eselekesznek majd a Presbyterian Church kebelébe tartozó testvéreink is. Talán még az sem volna lehetetlen álom, hogy leg­alább ebben a tekintetben legyenek ve­lünk egyek a független testvérek is ... Junius első vasárnapja itt van: első alkalom a fölvetett gondolat megvaló­sítására. Ne hagyjuk el sehol sem. Ket­tős alkalmunk van megvalósítására: ez évben Junius első vasárnapján a tria­noni “békekötés” tizedik évfordulójáról is megemlékezünk, amire viszont az AMOSZ hivott föl bennünket. Imádkozzunk mindenütt a testvéri közösségért, mert bizony, nagyon reánk fér az imádságos lélek. EGY UJ NŐI MUNKÁS. Philadelphiában a Presbyterian és Reformed Church közösen tart fent egy diakonissza intézetet, amelyből már nem egy magyar leány került ki, mint hivatott munkása az Ur szőlőjének. A “Philadelphiai School of Christian Wor­kers” idei záróvizsgáján ismét volt egy magyar leány a végzett növendékek közt, és pedig Tóbiás L. Ilona, Tóbiás András és neje sz. Palágyi Zsófia ashta- bulai lakosok egyetlen leánya. Egyike volt a legjobb tanulóknak és most első­rendű kitüntetéssel végezte a tanfolya­mot. Szeretettel köszöntjük az egyházi munkások között s kívánjuk, hogy munkáján nyugodjék meg mindig Isten­nek áldása. ÁBRÁND VAGY VALÓSÁG? (Folytatás az 1-ső oldalról.) megy most át az a sok amerikai édes­anya Franciaországba? Nem hősöket ke­resnek ők, hanem a fiaikat. A temető nagy demokráciájában minden földi külső fény és dicsőség lecsökken a veszte­ség szomorú közös színvonalára. A leg­nagyobb és a legkisebb egyformán nagy veszteség lehet. Egyetlen kis életbimbó lehervadása örökre gyógyíthatatlan seb maradhat, amelyre hiába sokszor az élet minden szépsége, jóléte, Öröme, költé­szete. Minden évben ilyen tájon, amikor vi­rágba borul a természet, emlékezetembe ideződik egy kép, amelyet sok esztendő­vel ezelőtt láttam Budapesten a kerepesi temetőben. , A csodaszép, művészi, szinte muzeális értékű hófehér márvány és sötét bronz szobrok és emlékművek beláthatatlan er­deje között bolyongva, megakadt a sze­mem egy sírfeliraton; A tündöklő nap fényében szinte vakí­tóan ragyogtak az arany betűk a fehér márvány lapon: “Csak egy hiú ábránd vigasztal, Hogy visszajösz nyitó tavasszal. Minden virágban Téged látunk Édes mosolygó kis leányunk.’’ A gazdag növényzettel borított síremlék mellett, művészies faragása kőpadon, egy sűrűn lefátyolozott fiatal asszony ült. Teste meg-megremegett a visszafojtott zokogástól. Valami különös, mély szomo­rúság és szánalom fogott el, és átnyilal­lott a telkemen az a gondolat, hogy mi­lyen kietlen és sivár lehet azoknak az éle­te, akiket csak egy “hiú ábránd” vigasz­tal. Hát azoké, akiknek az életébe még a poézis halvány fénye sem tud belevilágí­tani. Egy zord, zimankós téli estén az egyik new yorki kórház kapujában láttam egy ilyen édesanyát. Egyet a millió közül. Most tudta meg a gyászhirt. Könnyes arcát egy kopott kicsi kabátkába rejtette. Éppen most adták vissza neki a kórházi irodában. Roskatag léptekkel indult ki­felé a kietlen téli éjszakába. — “Nincs most már senkim ezen a vi­lágon, — zokogta, miért éljek még ez­után?” Úgy szerettem volna utána menni, de az egyik kis kórházi ágyon lázas türel­metlenséggel várt engem is valaki. . . Úgy szerettem volna neki megmondani valamit.. . ö, aki lesújt fel is akar emelni, ö, aki, könnyeket fakaszt a szemeinkből, le is akarja azokat törölni. Azt várja, hogy megsebzett szivünkkel Öt keressük, ö

Next

/
Thumbnails
Contents