Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1930 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1930-04-26 / 17. szám

2-ik oldal. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 17-i'k szám. kön több mint hétszázezer magyar em­ber pusztult el, pihen északtól délig, ke­lettől nyugatig, jeltelen sírokban... És a hadirokkantaknak száma még annál is nagyobb. . . Hozzájárulnak még a me­nekültek, az elszakított területekről. Bizony, mindezek által nagyon de na­gyon megváltozott a régi Magyarország vagy közelebbről a régi Debrecen képe is. ...Kedvtelen dolgokat emlegettem. Tu­dom, hogy bizonyos meghatottság vesz majd erőt az érkező vendégeken, ha vá­rosunk határába lépnek. Nem baj. Ne sajnálják. Sőt annál nemesebb vonzalom mai közelítsenek felénk. És mi is annál áhitatosabb érzéssel várakozunk reájok. Nem baj, még ha könnyünk csordul is a találkozásnál. Isten ezeket a könnyeket örömkönnyekké varázsolja! Uray Sándor, debreceni ref. lelkész. Presbiter a templomban. — Esen a címen második közlemény. — (M.) Reámutattam már arra, hogy a presbiternek a templomban legelső sor­ban is ott kell lennie, másodsorban pedig úgy kell szerepelnie, mint a házigazdá­nak. Gondoskodnia kell arról, hogy a templomba érkezők ne érezzék magukat idegenül, hanem lássák meg, hogy van­nak ott, akik várnak reája, akik szívesen fogadják, helyükre vezetik, vagy helyet készítenek számára, stb. Ezeknek a kötelességeknek teljesítése körül bizony, meglehetősen sok a kivánni való. Presbitereink azonban annál buz­góbbak egy másik kötelesség teljesítése terén. Nem mindenütt, de a legtöbb helyen szokás az, hogy a perselyt a presbiterek szedik. Vannak egyházak, ahol igen he­lyes érzékkel ezt a munkát az if jakkal vé­geztetik el, hogy igy annál több tevékeny részt biztosítsanak a templomban az ifjú­ságnak. Ám ez egészen kivételes beren­dezkedés, bár nem lehetne eléggé hang­súlyozni, hogy nagyon helyes berendez­kedés. Általában véve a presbiterek szok­ták ezt végezni. A perselyszedés elméletileg nem valami dicséretes szokás. Otthon nem is találko­zunk azzal sehol sem. Hiszen az adako­zás az Istentiszteletnek egyik alkotó ré­sze s a buzgó egyháztagot a persely kü­lön kollektálásával nem kell figyelmez­tetni arra, hogy az adakozás mezején is tegye meg a magáét. A buzgó egyháztag a templomajtóban kitett persely révén ép­pen úgy meghozza a maga áldozatát, mint ha ájtatoskodása közben kell az ado­mányért zsebébe nyúlnia. Ámde a külön perselyszedés általános amerikai szokás, amelyet mi is átvettünk s tudomásom szerint alig van egy pár egyházunk, ahol a perselyt nem szedik külön, hanem csak a templomajtóban ki­tett perselyláda révén nyújtanak alkal­mat a híveknek az adakozásra. Presbitereink a perselyszedést a kellő komolysággal, figyelemmel, csöndben vé­gezik el s amikor elvégezték, a legtöbb helyen az Urasztalára helyezik az ado­mányokat, amikére a lelkész az Isten- tisztelet során áldást kér az Egek Urától. Természetesen, ekkor még nincsen a persely megolvasva. Ezzel megvárják az Istentisztelet végét, — ahol t. i. türelme­sen megvárják azt. Megtörténik azonban sokszor, hogy az ének még el sem hang­zott s már megcsörren a perselykosár a pénzt-számláló presbyterek kezében. Ha t. i. az éneklés alatt már kiment a gyüle­kezet s még egy-két sor van hátra a záró énekből: presbyter testvéreink bizony sokszor nem várják be annak az elhang­zását, hanem hozáfognak a persely meg- olvasásához. Ilyenkor aztán együtt szól az ének és a nickelek csengése!. . . Hogy mennyire visszatetsző ez, arról beszélni is fölösleges. Bizonyos, hogy a perselypénzt meg kell olvasni, de sohase történjen ez addig, amig az Istentisztelet teljesen be nem végződött! Sőt ne történjen a templom­ban sem. Van a templomnak arra alkal­mas helyisége: vigyék ki oda a perselyt és olvassák meg ott. Lehet, hogy ez a fel­fogás egy kis álszeméremre mutat, de e sorok írója mégis úgy érzi, hogy ennek igy kellene lennie. Kevés helyen van szokásban, de mégis megtörténik, hogy a presbyterek a tem­plomban külön helyet foglalnak el. A templomban mindnyájan egyformák vagyunk és nincsen különbség közöttünk. Mégis, van abban valami szép és tiszte­letreméltó, hogy ha az egyház kormány­zására választott presbyterek számára külön tisztelethely van fenntartva. Az ilyen elhelyezkedés nemcsak azt fejezi ki, hogy a gyülekezet megbecsüli választott elöljáróit, de egyben buzdítást, lelkesí­tést is jelent a presbyterek részére. Ilyen az emberi természet. Ha érzi az ember, hogy munkájával szemben meg van az elismerés s meg van annak külső kifeje­zése is: rendesen buzgóbban tölti be hi­vatását. Annál jobban megérzi és átérzi, hogy ő “választott férfiú”, akire meg­különböztetett kötelességek teljesítése vár. A presbyterek tiszte az is, hogy a tem­plomi jórendre egyébként is felügyelje­nek. Bizony, megtörténik, hogy az ifjak vagy a gyermekek között némelyik meg­feledkezik magáról s ez a megfeledkezés talán hangosabb beszéd, suttogás, vagy esetleg más zajcsinálás formájában jut kifejezésre. Van olyan gyermek is, akinél ez a rossz szokás szinte állandósul s lép- ten-nyomon jelentkezik. Kisérjék figye­lemmel a presbyterek az ilyesmit s ter­mészetesen nem ott, az istentisztelet alatt, hanem alkalmas időben intsék és fi­gyelmeztessék a rendetlenkedőket. Ne mondják, hogy ez a lelkész feladata. Ter­mészetes, hogy a lelkésznek is feladata, de a presbytereknek is kötelessége. Egy tőik jövő szó, intés vagy figyelmeztette* sokszor talán még hatásosabb, mintha a lelkésztől jönne az, mert a gyermek meg­érzi, hogy ime, nemcsak a lelkész kiséri őt figyelemmel, hanem figyelemmel kiséri a gyülekezet is. Magától értetődő azon­ban, hogy ennek a figyelmeztetésnek vagy éppen dorgálásnak mindig szeretet­tel kell megtörténnie. Igyekezzenek a presbyterek ilyenfor­mán tölteni be hivatásukat a templomban is, és sohase feledjék el, hogy az ő mű­ködésűknek egyik legszebb, legdrágább munkatere éppen a templom, az Istentisz­telet. A békesség érdekében. Nem akartunk az eseményeknek elébe vágni s éppen azért mindeddig nem szó- lottunk semmit sem arról az értekezlet­ről, amelyet f. évi Január hó 29-én kü­lönböző denominációkhoz tartozó lelké­szek tartottak Ligonierben s amelynek célja volt, hogy békességet teremtsen so­raink között. Az értekezleten részt vettek Borsos Ist­ván, Daróczy Sándor, ifj. Dókus Gábor, id. Kalassay Sándor, Borsy-Kerekes György, Kovács Andor, Laky Zsigmond, Melegh Gyula, Dr. Nánássy Lajos, Dr. Takaró Géza, Dr. Tóth Sándor, Ujlaky Ferenc, Varga Lajos és Vincze Károly lelkészek. Mint vendégek jelen voltak a Ref. Egyesület Vezértestületének tagjai, név- szerint Kövér Sándor, Kováchy M. György, Molnár István, Monoky István, Köteles István, Turfa Sándor, Kovács Gusztáv, továbbá Dezső János, Valkó János, Kende Géza és Himler Márton urak. Az értekezlet Dr. Nánássy Lajos el­nöklete alatt folyt le, s mint jegyző, Dr. Tóth Sándor szerepelt. Mellőzve az értekezlet összejövetelének külső körülményeit, az eszmecsere tulaj- donképeni anyagát az az előterjesztés ké­pezte, amelyet Dr. Nánássy Lajos tárt a konerencia elé. Ez előterjesztés szerint Dr. Nánássy és Dr. Tóth Sándor megbeszéléseket foly­tattak Dr. Schaeffer és Dr. Richards urakkal, a Reformed Church in the U. S. vezető embereivel egy magyar egyház­

Next

/
Thumbnails
Contents