Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1929 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1929-11-02 / 44. szám

2-ik oldal

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

44-ik szám.

gélisták adják elő más szavakkal. Ez a kettő azonban két különböző parancsolat. Különböző a hely, ahol elmondotta, az idő, mikor elmondotta és különböző, amit mond ugyanarról a dologról.

Az előbb említett parancsolatban ugyanis Jézus azt mondja, hogy meg kell keresztelni mindenkit, aki az Ő tanítványa lesz, tehát a kicsinyeket is, az utóbbiban pedig azt, hogy mindenki, aki hiszen, nyilvánosan is tegyen bizonyságot arról, hogy Jézus követőinek a seregébe állott. Az előbbi egyaránt vonatkozik a felnőttekre és a keresztyénné lett szülők gyermekeire, az utóbbi pedig csak a felnőtt pogányokra, akiknél sem Jézus, sem az apostolok nem elégedtek meg azzal, hogy “érzelmileg” és “hitben” Jézus tanítványainak tartották magukat, hanem ennek nyilvános megpecsételését is kívánták a keresztség által.

A gyermekkeresztséget valló evangéliumi egyházak ez utóbbi parancsolat értelmében felnőttet csak akkor keresztelnek meg, ha annak hite nyilvánvaló és erről a gyülekezet előtt vallást tesz. A baptista atyafiak érvelése helyén való volna az esetben, ha rámutathatnának arra, hogy felnőtteket hit nélkül is megkeresztelnek.

A kicsinyeket pedig nemcsak az előbbi cikkben említett okok miatt kereszteljük meg, hanem azért is, mert a keresztyén szülők gyermeke már beletartozik Isten kegyelmi szövetségébe azáltal, hogy a szülők keresztyének és hisznek. (Cselekedetek 2:39 v.) Az ígéret örökösei nemcsak a felnőttek, hanem a hivő szülők gyermekei is. Valószínű, hogy Péter prédikációjának hatására megkeresztelkedett és hozzájuk csatlakozott háromezer “lélek” (nem bizonyos, hogy csak felnőtt) között kicsinyek is voltak. A keresztyén szülők gyermekei Jézus tanitványai születésüktől kezdve. Ilyeneknek tekinti őket az írás; szenteknek, akik a gyülekezetnek tagjai. (Rom. 11:16, I. Kor. 7:14.) Jézus magához engedte a gyermekeket és nem csak a már járni tudókat, ahogyan a baptisták hangoztatják, azt tartván, hogy azoknak már van néme- lyes hitük, hanem a “csecsemőket” is. (Lukács ev. 18:16. Az itt előforduló görög szó karon hordozott csecsemőket jelent.)

Nem hagyható figyelmen kívül az Ó- testamentomi egyháznak az a gyakorlata sem, hogy kivétel nélkül minden zsidó szülő gyermekét körülmetélték, tekintet nélkül arra, hogy ők is “a szív körülmetélésére” fektették a súlyt. Ha mi a kisdedeket megkereszteljük, ez még nem jelenti azt, hogy a katholikus egyház szerint a keresztségnek üdvösségszerző erőt tulajdonítunk. Sőt azt tartjuk, hogy a keresztség kezdete kell, hogy legyen a Lélek munkájának, mely nélkül a keresztség önmagában véve semmit sem ér.

A keresztyén egyház nem találta soha helytelennek a gyermekkeresztséget. Az első jeruzsálcmi zsinat után általános szokássá vált. Krisztus után 90—100 évvel olyan Írások láttak napvilágot, melyekben említve van a gyer- mekkeresztségnek ez a már általánossá lett szokása. A második század közepe táján keletkezett Írásokban olyan öregekről tétetik említés, akik “még csecsemőkorukban Jézus tanitványai lettek.” A csakhamar fellépő “első baptisták” érveléseit akarta elnémítani egy akkor nagy egyházi atya, amikor megállapította ,hogy a “gyermekkeresztség nem uj tanítás, hanem az apostolok hagyománya.”

A gyerinekkeresztségről végül bátran állíthatjuk, hogy áldásos is. Hány és hány gyermekben kezdi el a Szentlélek csöndben a maga munkáját? Más kérdés az, hogy mikor lesz a hit öntudatossá, de hogy a megkeresztelt gyermekek már gyermekségükben számtalanszor emlékeznek arra, hogy a keresztség valami jónak, valami szentnek és valami titokzatosnak az örökösévé tette őket, erről minden gyakorló lelki- pásztor bizonyságot tehet. Valami olyan történt velük, — gondolják —, “amit nem tudnak, de később megfognak érteni.” És vájjon a szülőket nem emlé- kezteti-é a keresztség gyermekükkel szemben való szent kötelességeikre ? Bizonyára sokan Isten jóságát látják abban, hogy gyermeküket az Isten szövetségébe felveszi s ösztönösen, vagy tudatosan, de nevelői munkájukban ott van a gyermek leikével való törődés.

IX. Lajos, francia király nagyobb becsben tartotta megkeresztelésének napját, mint születésének, vagy király- lyá koronázásának napját. így gondo- lunk-é erre a napra mi? Isten eljegyzett a maga számára, amikor mi még nem is tudtunk őróla. Félretette és azóta készentartja számunkra Ígéreteit, áldásait, Jézus vérének drága érdemeit. Hisszük-é megdönthetetlen bizonyossággal, hogy mindez a miénk? A miénk, mert öntudatos hittel magunkévá tettük! Ha még nem tetted magadévá, azért még nem lett hiábavaló, hogy megkereszteltek. Valamikor megnyílik előtted is a kegyelem kapuja s fel fogod ismerni Isten kezében azt az áldó atyai kezet, mely áldásra feléd nyúlt, mikor a keresztvíz fejedet mosta. Ez az idő lesz idvességed ideje, megtérésed napja, — a mennybe való beirattatásod.

Levél a szerkesztőhöz,

Kedves Barátom!

Te már felnőtt korodban jöttél Amerikába, igy jól ismerheted azt a lelkiállapotot, amellyel valaki megérkezik ebbe az uj világba. Miég akit a sors mos- tohasága űzött is el otthonról, az sem tud meghatottság nélkül visszagondolni az elhagyott szülőhazára, az pedig, aki szivének minden dobbanásával s minden idegszálával azé a sok vérrel áztatott magyar földé, azé a sokat szenvedett magyar népé: kifejezhetetlen érzelmek hullámain hányódik-vetődik, mikor egyszer erre a földre lép. Mindenki hoz magával a lelke mélyén egy képet: az édesanyja, hitvestársa, gyermeke, vagy menyasszonya képét, mindenkit elkísér egy kedves emlék: a Balaton tükre, a Hortobágy délibábja, a Nyírség akáczillata, a Harangod bájos regéi, vagy az ungi fenyvesek titokzatos suttogása.

Hidd el, nem frázisok ezek. Ha azok lennének, nem mondta volna nekem búcsúzóul egy zempléni asszony: “Nagy- tiszteletü uram, ha hazamegy, simogassa meg helyettem a szülőfalum földjét.”

Irjam-e még ezek után, hogy mit éreztem, mikor Amerika földére léptem ? Mögöttem egy 13 napos ut, 5000 mértföldnyire tőlem egy kicsiny ország a félholtravert és kifosztott jerikói utas állapotában. 38 év kevés öröme és sok megpróbáltatása a vállamon. — Előttem a világ leghatalmasabb földi országa irigyelt gazdagságával, mérhetetlen természeti kincseivel, szédületes technikai fejlettségével s ezerféle lehetőségével.

Elindultam otthonról, hogy megismerjek egy nehány vérrokonomat, akiket idesodort az élet vihara, hogy felkeressék egy pár magyar református gyülekezetét, hogy találkozzam az én egyházmegyémből kivándorolt hittestvérekkel, hogy megismerjem az amerikai magyarok életét és lássak valamit Meseországból — Amerikából.

Itt vagyok, de hogyan induljak el?

Angolul nem tudok. Ismeretségem kimerül abban, hogy van itt vagy három lelkész, akik láttak valamikor, mint kopott kis pataki diákot. Engem nem küldött a m. kir. kormány, hogy felvilágosító előadásokat tartsak Magyar- országról ; vállalkozásomról legszűkebb környezetemen kivül egyházi hatóságom is csak épen hogy tudomást szerzett, akik pedig ezeken kivül tudomást szerezték, azok a fejőket csóválták, yagy a jó Ég tudja, hogy miféle gya-