Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1929 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-21 / 38. szám
4-ik oldal. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 38-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA Published weekly by the Board of Home Missions of t'he Reformed Church in the U. S. Editor in chief: Rev. G. Takaró, 344 E. 69th St. New York, N. Y. Associated editor: Rev. Sig. Laky, 737 Mahoning Ave. Youngstown, 0. Managing1 editor: Rev. J. Melegh, 134—8th Ave. McKeesport, Pa. Subscription terms: $2.00 per year, sent anywhere. Entered as second class matter on the 14th of August, 192; at the P. O. at Pittsburgh, Pla. under the act of March 8, 1879. Publication office 4829 Second Avenue. — Pittsburgh, Pa. A TÉKOZLÓ UlT ” BENSŐ KÜZDELEM. (M.) Ott látjuk tehát a tékozló fiút sülyedésének legalsóbb fokán, amint a disznók vályújából igyekszik kielégíteni testi éhségét, ő, az egykor gazdag, irigyelt, dédelgetett ifjú eddig sülyedt alá csak azért, mert nem hallgatott az intő szóra, csak azért, mert saját szenvedélyeinek szavát követte. Ott, ebben a mélységben aztán eszmélkedni kezd. “Mikor aztán magába szállt, mondá: Az én atyámnak mily sok bérese bővelkedik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén, elmegyek az én Atyámhoz és ezt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Én nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy!” (Luk. XV:17-19.) Micsoda benső küzdelmen kellett átesnie ennek az ifjúnak, mig eljutott annak beismerésére, hogy: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Egészen bizonyos, hogy ennek beismerésére nem jutott el minden benső küzdelem nélkül. Az ember mindig szereti mentegetni a saját hibáit, a saját bűneit. Ha valaki nem jár a templomba, rendesen mentegetni szokta magát: nagyon fáradt voltam, otthon is imádkozom én, egyéb dolgom volt, stb. — és csak kevés ember ismeri be, hogy életében Isten helyett az ördög uralkodik. Ha valaki nem tagja az egyháznak, rendesen azzal hozakodik elő, hogy nem telik neki, rosszak a munkaviszonyok, kevés a kereset, és igy tovább. Fia egy ifjú elhagyja a szülei házat és a züllés útjára lép: rendesen a rossz cimborákra hivatkozik, mint akik elcsábították, rossz útra vitték. Pedig a templomkerülés igazi oka sohasem az, hogy fáradt valaki, vagy hogy otthon is tud imádkozni, vagy egyéb dolga volt; az egyháztagságot sem az anyagi viszonyok teszik lehetetlenné és a rossz cimborák is hiába hívogatnák az ifjú embert, ha magában az emberben nem volna meg a hajlandóság a rosszra, a bűnre, az egyháznak, a templomnak kerülésére, a mennyei Atya házának elhagyására. Saját bűneinkért ne igyekezzünk sohasem másokat okolni. A hiba bennünk van s a megtérésnek legelső jele, föltétele, elkerülhetetlen szükségessége az, hogy ezt beismerjük: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Én, én magam vétkeztem és nem más. Én magam vagyok az oka az én alásülye- désemnek, elzüllésemnek, nyomorúságomnak és nem más. Boldog az, aki eljut erre a beismerésre és megóhajtja ismét az atyai házat és kívánatosnak tartja a maga számára még azt is, hogy ha abban az elhagyott, megvetett atyai házban csak a legutolsó helyet is elfoglalhatná. “Tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy!” * 5fC * Hányán és hányán hagyják ott az egyházat, a templomot sértett hiúságból. Talán nem választották meg gondnoknak, presbiternek, — talán nem fogadták el valamely javaslatát, vagy esetleg megintették valamely tévedéséért. Hány és hány ifjú fordít hátat a szülei hajléknak csak azért, hogy meneküljön annak intései elől, és hányán jutnak el a testi és lelki tönk szélére! Vájjon nem jut-é ilyenkor eszükbe az atyai hajlék? A ház, ahol mindig tiszta eledelekkel táplálkozhatott, ahol mindig igazi " örömökben volt része, ahol az édes atya előtt nem volt különbség gyermek és gyermek közt, ahol még az utolsó béres is, a legkisebb ember is egyformán megbecsült volt !.... Szent kötelék az, amely bennünket a szülei házhoz köt. Ott nyertük nemcsak életünket, hanem földi életünkben a legelső útmutatásokat. Ott tanultuk megismerni Istent. Ott vett körül bennünket a szülői szeretet. Ha van lelkűnkben valami szép, valami jó, valami nemes: az az édes anyai szív sze- retetének, az édes atya intéseinek eredménye. “Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!” Csak az a baj, hogy tévedéseinket aztán nem akarjuk beismerni. A sértett hiúság, az álbüszkeség megakadályoz bennünket abban, hogy hibáinkat beis- jük. Az Istennek háza éppen olyan reánk nézve, mint a szülei hajlék. Ezen a helyen ugyanaz a szeretet, ugyanaz az áldás, ugyanaz a féltő gond vesz körül bennünket. Lelkünk táplálékát kifogyhatatlan bőséggel innen meríthettük s ha volt valamikor igaz örömünk a földi életben: annak is forrása a mennyei Atya hajléka, a templom volt. Azért mégis sokszor feledkezünk el erről a hajlékról és annak intéseitől. Még ha külsőképen nem is szakadtunk el tőle: az életben lépten-nyomon áthágjuk Istennek törvényeit, vétkekbe, bűnökbe esünk. Jusson eszünkbe ilyenkor a tékozló fiú története, bünbánata és töredelme. Hazug okoskodásokkal, hiú bölcselkedésekkel ne álljuk urját annak, hogy szivünkben föltámadjon a megtérésnek igaz érzete. Jusson eszünkbe, hogy ha boldogtalanokká lettünk, ha lelkiismeretünk támad ellenünk s eltűnik éltünk nyugodalma, boldogsága, megelégedettsége: annak sohasem az atyai hajlék, sohasem más az oka, hanem mi magunk s a bennünk lakozó bűn. Igyekezzünk mennél hamarabb ráeszmélni erre az igazságra és legyőzve a világ ezernyi kisértéseit, csábitásait: ne várjuk azt, mig a nyomorúság, a végső veszedelem tanít meg igazabb életre, hanem térjünk vissza Istenünkhöz addig, amig időnk vagyon. Ne féljünk attól, hogy az Isten végképen kivet bennünket kegyelméből. Mennyei Atyánk mindenkor tárt karokkal fogadja a megtérő bűnöst, mert ő nála nincsen harag, nincsen bosszú- állás s a megtérőre nézve soha sincs kárhozat. Menjünk, menjünk tehát mindig boldog örömmel a mennyei Atya házának tiszta légkörébe. Mennél jobban érezzük bűnös voltunkat: annál bátrabban, annál nagyobb akarattal, minden félelem nélkül törekedjünk vissza abban a szent bizonyosságban, hogy mint a tékozló fiút, úgy bennünket is tárt karokkal fogad a mennyei Atya. Egyházak egyesítése. (Folytatás a 3. oldalról) küzdelmek között tengődik, belmisz- sziói segélyekből. Igazán nincsen rá komoly ok, miért ne egyesülhetnének ezek a küzdő kis egyházak egy elégedett nagy egyházzá és változtatnák át a vetélkedést összedolgozássá? Ugyanigy lehetne tovább alkalmazni az egyesítés előnyeit az egyház munkálkodásának minden mezejére; de bizonyos, hogy ezek az előnyök igazán láthatókká, még jobban érezhetőkké és áldottakká a következő nemzedékekben lesznek.
