Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1929 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-26 / 4. szám
4-ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3-ik oldal. váth Sámuel, Laky Zsigmond, Varga Lajos lelkésztársam s id. Gavallér József, mc'keesporti egyháztagunk. Ligoniertól Greensburgig, mintegy 20 mértjföldnyi utón, kegyetlen hóviharban kellett jönnünk. Süvöltő szél vágta a hatalmas hópelyheket, egyfelől alaposan megnehezítve a látást, másfelől pedig egyforma fehérré változtatva utat, árkot, mindent. A lehető legnagyobb óvatossággal lehetett előre haladni s bizony, minden figyelmemet össze kellett szednem, hogy valami baj ne történjen. Istenben boldogult lelkésztársunk ismét 'és ismét aggódott: vigyázz, vigyázz ! Laky Zsigmond egy alkalommal még hozzá is tette: bizony vigyázz, meV hét gyermeknek az apja van itt! Tévedett, mert nem hét, hanem 10 gyermeknek apja s másik háromnak nagyapja ült a kocsin. Nem lett semmi baj. A vihar-zónán keresztül jutottunk s Greensburgtól már könnyen tettük meg az utat MoKees- portig. Nálunk épen a számvizsgáló bizottság ülésezett. Az én jó testvéreim elvégzik ugyan maguktól is a munkát, de mégis igyekeztem, hogy még együtt találjam őket. Hátha valami fennakadásuk van és szükségük van reám? . . . Kértem a lel- ké.sztársaimat: engedjetek meg, ha nem viszlek haza, Homesteadra és Pitts- burghba, benneteket, de szeretnék magam is minél előbb otthon lenni. Laky és Varga a pittsburghi villanyosra szálltak föl. Horváth is mehetett yolna ezzel, de nem akart Pitts- burgh-ifelé menni, mert akkor Hays boronái villanyost kellett volna cserélnie. Van közvetlen összeköttetés is, Du- quesnen át. Természetesen szivesen vittem el ehhez a villanyoshoz. Ekkor már csak hárman voltunk a kocsin: a megboldogult lelkésztársam, id. Gavallér József és én. Már egészen közel jutottunk a keresett villanyoshoz. Ugyan abban a blockban, amelynek egyik sarkánál Horváth kollegámnak föl kellett volna szállnia, körülbelül a block közepén nekem meg kellett állani. Elől, az utca saroknál egy villanyos állott, utána még két vagy három kocsi s azután mi. Miután megálltam, Horváth azt mondja: nos, már itt vagyunk, én le is szállók. Elköszöntünk egymástól s ő leszállt a kocsi jobb oldalán, a helyes oldalon. Úgy fél 11 óra lehetett ekkor. E pillanattól fogva nem tudom, menynyi idő telhetett el. Én s velem együtt az egész kocsi-sor még mindig állottunk, amikor egyszerre csak közvetlenül az én kocsim előtt tűnik föl az én lelkésztásam. Miért, miért nem, de át akart menni az utcán. Már akkor, amikor őt megpillantottam, igen gyorsan menő, vagy éppen szaladó állapotban volt. Ugyanabban a pillanatban, mikor őt észrevettem, ezzel egyidejűleg ijedve láttam a másik oldalon, velünk szembe hajtó kocsit, amely az én kocsim elejétől ebben a pillanatban nem volt mesz- szebb 5-6 lábnál, bár a szemmérték hasonló helyzetben könnyen tévedhet. Azonnal tisztában voltam azzal, hogy mi fog történni. Ijedten ugrottam föl helyemről s teljes erőmből kiáltottam reá, de ezt a kiáltást ő egész bizonyosan nem hallotta. Még ha hallotta volna is: ő már olyan erős lendületben volt, hogy képtelen lett volna megál- lani. A következő pillanatban megtörtént a katasztrófa. Még láttam, hogy szembe fordul a reá jövő kocsival, mintha vissza akart volna menekülni, de nyomban rá megtörtént az összeütközés. Láttam még azt is, mintha a kocsi ütközőjén térdepelve, a kocsi elejére, hood-jára hajtotta fejét. Félúton láttam még visszahanyatla'ni. Későbben megtudtam, hogy a kocsinak nem volt ütközője. Tehát nem térdelt az ütközőn, hanem a kocsi radiatorja feszült neki az egész mellének, alsó testének. Feje a kocsi haodjára hajlott, mig a lábai minden bizonynyal a kocsi alatt voltak. Mire odarohantam, a kocsi már állott s közvetlen előtte, úgy, hogy a kerekek épen nem voltak rajta, a földön feküdt szótlanul az én lelkésztársam. Természetesen azonnal akadtak jóemberek, akiknek segitségével az én kocsimba emeltük be, ahol most már csak az öreg Gavallér József volt egyedül. Ő tartotta vérző fejét a kórházig vezető utón. Egy derék taxi-driver, Mr. H. Johnson, látva az én izgatottságomat, fölajánlotta szolgálatát, hogy ő fölhajtja a kocsit a kórházba. Természetesen szívesen fogadtam s ekkor kezdetét vette egy irtózatos hajtás, föl a kórházba, ítéletem és emlékezetem szerint legalább 45-50 mértfölddel hajtott a még mindig forgalmas utcán. Minden percben azon remegtem, hogy összeütközünk valakivel. Intettem is, nem is a lassúbb hajtásra. Hiszen én is tudtam, hogy esetleg percektől függ az élet. Szerencsésen feljutottunk a kórházba s nem hiszem, hogy öt perc telt volna el a szerencsétlenség megtörténtétől számítva, az én barátom ott feküdt a műtőasztalon. A kórház kapujánál intéztem hozzá az első kérdést: hogy érzed magad? Eléggé erős hangon válaszolt: a lábam, a lábam! A műtőteremben is a lábát 'fájlalta s ekkor kérdezte tőlem, hogy értesitettem-é már a feleségét? Nem még, mondom, előbb meg akarom várni a vizsgálat eredményét. Az orvosi vizsgálat még mindig tartott s kérdezőskö- désemre az orvos várakozásra intett. Nem tudtam bent maradni, nem tudtam nézni szenvedéseit. Künt vártam s közben intézkedtem, hogy egy külön szobát nyissanak meg számára. Az ügyeletes orvos, egy fiatal ember, bekötözte sebeit s közölte velem, hogy a jobb lába el van törve s erős zuzódá- sai vannak a fején és az egész testén, de állapotát nem tartja veszedelmesnek. Fölvittük a szobába s én értesitettem feleségét, igyekezve megnyugtatni azzal, amit az orvos mondott. Nekem is az volt a meggyőződésem, hogy nincsen túlságosan nagy baj. Hiszen ha fájdalmakról panaszkodott is és ha szenvedett is, de mégis eszméleténél volt s nyugodtan, tisztán beszélgetett. Az ápolónőnek is ő maga mondotta be személyi adatait. Vele maradtam úgy fél kettőig. Meg- olvastatta velem a ruhájában levő pénzét s kért, hogy vigyázzak reá. Közöltem vele, hogy értesitettem a feleségét s megnyugtattam, hogy nincsen nagyobb baj. Igyekeztem vigasztalni, cgöndesiteni, bár sokat nem beszélgettünk, hiszen terhére lehetett azért a beszélgetés is. Egy alkalommal azt kérdezte tőlem, hogy tört'ént-é nagy baja a kocsinak? — Az első percben nem értettem meg gondolatmenetét. Nyilván abban a hiszemben volt, hogy mi ütköztünk össze valakiivei. Mondottam aztán, hogy a Duquesne Light Co. egyik kocsija ütötte el, amint át akart menni az utcán. Közben a fájdalmai is mintha csillapultak volna, bár minden szava a panasz és fájdalom hangja volt. Kissé megnyugodva jöttem haza úgy fél kettő körül. Reggel öt óra előtt. csengett a telefon. A kórház hivott föl, hogy baj van. Azonnal siettem betegágyához, de már akkor eszméletlen volt. Már három órakor elveszítette az eszméletét. Nyomban hívtam egyik igen kiváló orvosunkat s ugyanakkor telefonoztam a feleségének, hogy jöjjön. Dr. Kelly azonban már nem tudta biztatni semmi remé'nynyel sem a férjéhez siető hitvestársat. Agyvérzés állott be s a doktor véleménye az volt, hogy operációval talán lehetne segíteni, de az operáció valóságos Isten kisér
