Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1929 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-24 / 34. szám
VOL. XXX. ÉVFOLYAM. PITTSBURGH, PA. AUGUST 24, 1929. No. 34. SZÁM. AMERIKAI MAGYAR O ‘uivjo'j Reformálok Lapja AMERICAN HUNGARIAN PRESBYTERIAN AND REFORMED CHURCH PAPER. A lapra vonatkozó minden közlemény és előfizetés a felelős szerkesztőhöz küldendő ezen a címen: Rev. J. Melegh, 134-8th Ave., McKeesport, Pa. Telefon: 22742 McKeesport. AZ ÚRVACSORA. (M.) Az emberben mindig megvan a régihez való ragaszkodás. Amit megszoktunk : azt nagyon nehéz elhagyni még akkor is, ha egyébként beláttuk és megismertük, hogy újabb igazság birtokába segített az Isten. A keresztyén- ségnek irtózatos harcot kellett megvívnia a régi pogány világgal azért, hogy kiszorítsa annak régi, megszokott tévelygéseit. Az ős-magyarok görcsösen ragaszkodtak régi vallásukhoz és 'évszázadok harcaiba kerüllt, amig Hadúr helyett Istent tették vallásos életük központjául. A reformációnak hasonlóképen kellett és kell még ma is küzdenie, hogy diadalt szerezzen az Igazságnak. Ménnél régebbi valamely gyakorlat, valamely megszokás: annál nehezebben hagyják el az emberek s amikor már átvették a nagyobb igazságot, a régi gyakorlatnak nyomai itt is, ott is feltünedeznek életükben. Ez a melgállapitás érvényesül az Űr- vacsora körül kialakult felfogásban is. A reformáció a Szentirás alapján megállapította annak igazi értékét, helyes gyakorlatát s a megreformált egyházakban általában véve érvényesül is. a helyes felfogás: de az évszázados ka- thólikus felfogásnak nyomaival azért lépten-nyomon találkozunk még a mi egyházunkban is. Amikor híveink görcsösen ragaszkodnak ahhoz, hogy az Úrvacsorát csak délelőtt lehet kiosztani, amikor “áldozásról” beszélnek az Úrvacsorával kapcsolatban, amikor testi böjtöt tartanak, mielőtt magukhoz vennék a szent jegyeket, amikor a beteghez az utolsó pillanatban hivatják az egyházi szolgát az Úrvacsorával; vagy amikor 'elvetik a külön kehely használatát : ez mind, mind nem egyéb, mint visszatükröződése vagy a régi katholi- kus felfogásnak, vagy annak, amit saját magunk századokon keresztül vettünk gyakorlatba. Délelőtt vagy délután? A mi híveink szinte borzalommal gondolnak arra, hogy az Úrvacsora délután, vagy éppen este legyen kiosztva. Századokon keresztül megszoktuk, hogy azt délelőtt vesszük magunkhoz s ma már el sem tudjuk képzelni, hogy ez tülajdonképen másként is lehetne. Otthon, ahol a gyakorlati egyházi élet egészen más (körülmények közt alakul, mint itt Amerikában: talán föl sem merül ez a kérdés. De itt, ahol a lelkésznek ezerfelé kell gondolnia s eleget tennie: bizony nagyon sok nehézséget okoz ez a felfogás. A mi lelkészeink rendeslen több gyülekezetben végeznek szolgálatot. Mindenütt ragaszkodnak ahhoz, hogy az Úrvacsora délelőtt legyen kiszolgáltatva, s különösen nagy ünnepek alkalmával ragaszkodnak ahhoz is, hogy az ünnep első napján osztassák ki az. így történik aztán meg, hogy van olyan lelkészünk, aki már reggel 7 órakor oszt Úrvacsorát csak azért, hogy még a délelőtt folyamán eleget tehessen további másik Idei gyülekezete kívánságának. Pedig a délelőtthöz való fagaszkodás teljesen indokolatlan és semmi más alapja nincs, mint a megszokás. Az Úrvacsorának már a neve is mutatja, hogy ha a külsőségekhez akarnánk ragaszkodni, akkor azt tulajdonképen este kellene kiosztani, aminthogy kezdetben tényleg este osztottak Úrvacsorát. Hiszen éppen onnan jön ez a magyar elnevezés ,hogy azt az Ur Jézus vacsora idején szerezte. Az esteli Urvacsoraosztás miatt azonban már a korinthusi gyülekezetben is nehézségek támadtak. Voltak olyanok, akik a pogány testsanyargatás szokását nem tudván levetkőzni: egész nap testi böjtöt tartottak és éhezve mentek a szent asztalhoz. Viszont mások dobzó- dások után állottak oda. Pál apostol nagyon erősen korholja a korinthusi gyülekezetei mindkét szélsőségért. Az idők folyamán éppen azért tették át az Úrvacsora osztásának idejét délelőttre, hogy ezeknek a visszaéléseknek, ferdeségeknelk igyekezzenek elejét venni. A délelőtti Úrvacsora osztás általános gyakorlattá vált, ami azonban nem jelenti azt, mintha az Úrvacsorát csak délelőtt lehetne kiosztani. Pia egy beteg kívánja annak fölvételét, sohasem nézzük, hogy délelőtt van-é, vagy este, avagy éjszaka, — bármikor föladjuk azt. Már pedig, ha a betegnek föl lehet adni az Úrvacsorát bármikor is: miért ne lehetne ugyanazt megcselekedni az egészségesekkel is ? Az Úrvacsora nem egyéb, mint erőteljes tápláléka a Léleknek. Emlékezés a Jézus válsághalálára s ez emlékezés által táplálása a mi lelkűnknek. Az imádság is a 1 éllek tápláléka, de azért kinek jutna eszébe, hogy imádkozni csak délelőtt lehet? . . . Vájjon van-é abban valami különbség, hogy délelőtt, délután, vagy este emlékezünk a Jézusra ? Avagy nem kötelességünk-é, hogy mindenkor emlékezzünk Őneá s mindenkor tápláljuk lelkünket az Ő válsághalálának érdemével? A mi egyházi 'életünknek berendezkedése egyenesen kívánatossá teszi azt, hogy népünk szakítson ezzel a szinte megkövesedett felfogással. Első sorban azonban mégsem ez az, amiért a kérdést szóvá tesszük. Nekünk vigyáznunk kell arra, hogy ne váljunk a megszokások rabjaivá, amely a legegyene- sebb ut a babonához. Ma még csak idegenkednek az emberek a délutáni vagy esteli Úrvacsora osztástól. Holnap esetleg már bűnnek és kárhozatnak fogják tekinteni azt s holnapután azt fogják mondani, hogy az Úrvacsorának csak akkor van üdvösségre tápláló ereje, ha délelőtt osztják ki. A megszokás hatalma igy vezet bennünket lassanként a babonához s igy csinál még a sakra- mentomokból is babonát. Az “áldozás.” Az öntudatos református embernek hasonlóképen lelki fájdalmat okoz az is, amikor az Úrvacsorát lépten-nyomon “áldozásnak” hallja nevezni. A mi népünk ajkán majdnem általa - ','7 ','T
