Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-11-07 / 45. szám
VOL. XXVI. ÉVFOLYAM PITTSBURGH, PA., NOVEMBER 7, 1925 No. 45. SZÁM. AMERIKAI MAGYAR Reformátusok L ója •*> ■% %%, Entered as second class mail matter on the 14th of August, 1925 at the P. 0. at Pittsburgh, Pa. under th 8. 1879 Publication office: 117 Flowers Ave., Pittsburgh, Pa. %£^ry/h I-. A lelkek fegyverszünetét várjuk November 8-ika, vasárnap egész Amerikában a fegyver- szünet vasárnapja lesz. Az ország keresztyén népe megpróbálja jóvátenni a saját háborús bűneit, a saját szeretetlensé- gét, a saját gyöngeségét s megpróbál engedelmeskedni az Ur Jézusnak, hogy szeresse azokat, akiket pár esztendővel ezelőtt gyűlölnie kellett. Hogy miért kellett gyűlölnie őket, maga szeretné legjobban tudni .... Emlékszünk reá nagyon jól, hogy hét esztendővel ezelőtt november 11, a fegyverszünet napja mit jelentett az ország népének. A hirre, hogy a németek leteszik a fegyvert és igy a vérontásnak vége lesz, valami sohasem tapasztalt, mámoros öröm keritette hatalmába az egész ország sok milliónyi népét. Egyszerre megállt minden munka gyárakban, irodákban, bányákban, üzletekben. Munkás, főnök, tanító, háziasszony mind abbanhagyta a munkáját s a nép apraja nagyja mind tódult az utcákra. A gyárakból kitóduló ezrekhez csatlakozott az utca népe, gyermek és felnőtt, férfi és nő, öreg és fiatal, munkás ruhában levő munkásember és elegáns ur, akik rögtönzött felvonulássá alakulva, boldog, önfeledt kiáltozással mutatták meg a világnak, hogy micsoda szörnyű teher hullott le a lelkűkről. Talán ez volt a legnagyobb lárma, amit valaha emberek csináltak. A gyárkürtök bugása, a harangok zengése, az automobil kürtök szakadatlan lármája, a milliónyi zajt csináló eszköz és az emberi torkokból előtörő kiáltozás valami szörnyű összhanggá fonódva szállt az égé felé, mintha a megkínzott emberiség formátlan nyögése, kifejezhetetlen imádsága akart volna lenni, amit meg kell hallani az Istennek, annak az Istennek, aki az elmúlt esztendőkben úgy el takarta ábrázatát földi gyermekei elől ...... Felejthetetlen, egyetlen egy nap volt.... A jobb jövő reménységének, a gyűlölet lidércnyomásától szabaduló emberi lelkek ünnepe. Azóta nemzeti ünneppé vált. Azóta a fegyverszünet napját minden esztendőben megünnepli Amerika népe, mintha fogadást akarna tenni, hogy ilyen napot nem akar többé megérni. Mintha az egész ország a lelkek fegyverszünetéért imádkoznék ..... Igen, erre volna a világnak legnagyobb szüksége. A lélek lefegyverezése azután maga után hozná a gyilkoló fegyverek letevését is. De csakis igy. A sorrendet nem lehet, nem szabad megváltoztatni. Az első a lelkek lefegyverezése az evangélium tanítása alapján s ha ez megtörtént, akkor a gyilkoló fegyvereket tartó kezek maguktól lehanyatlanak. Augusztusban történt, a stockholmi nagy keresztyén világkongresszuson, ahol a mi magyar református egyházunk kiküldöttjei is jelen voltak. A francia protestáns egyházak egyik kiküldöttje beszélt. Szépen, lendülettel s talán épen arról a megértésről, ami még most is annyira hiányzik az egyes nemzetek egymásközötti életéből. Beszéde közben ez a francia szónok a német kiküldöttek felé terjesztette a kezét s igy szólt a németekhez: “Mi szeretni akarunk benneteket!” — de a német csoport csak tovább ült, némán, mozdulatlanul, hidegen, mint akiket ez a keresztyéni szenvedélytől átfűtött felkiáltás nem érdekel, nem érint s akik azt csak szájukat félre huzva tudják tudomásul venni. Akik ott voltak, bizonyára sokáig vissza fognak emlékezni erre a jelenetre, amely bizonyosan a legszomorubb, legkínosabb epizódja volt az egész hatalmas konferenciának, amely pedig épen azért jött össze, hogy a nemzetek közötti keresztyén szeretetet és együttmunkálkodást előmozditsa. Ebben a rövid, épen a némasága által megdöbbentő jelenetben látszott meg a mai emberség legnagyobb tragédiája: a keresztyén lelkek egymástól való elhidegülése, amelyek hidegek, mozdulatlanok, gyanakvók tudnak maradni még akkor is, amikor a keresztyén egységért próbálnak együttmunkálkodni. Vájjon sikerülni fog-e valaha legfegyverezni ezeket a lelkeket ? Vájjon lehet-e reménység reá, a fegyveres keresztyénnek eszébe fog jutni a Jézus érettünk ömlött vére akkor, a mikor testvérébe ütött fegyverét visszahúzva, meglátja a kibuggyanó meleg vért? Mert még eddig nem látta meg. S rendezhet a világ akármennyi fegyverszüneti napot, igazi fegyver- szünet, igazi békesség nem lesz a világon addig, amig a gyűlölködő, gyanakvó lelkekről le nem olvad a jégpáncél, amig a Jézus nem lesz úrrá bennök. A legtöbb ember lemondólag legyint, amikor ennek a szebb és jobb jövőnek ügye kerül szóba. Nincs megoldás, nincs reménység a világ számára: ez az általános nézet. A háború annyi kárt tett az emberi lelkekben, hogy azt talán századok sem teszik jóvá. A gyűlölet gyökerei olyan mélyen belehatoltak az emberiség szivébe, hogy azokat onnan _tö ;bbé kitépni nem lehet. Igazuk volna azoknak, akik igy beszélnek ? Semmi esetre sem. Lehet, hogy a helyzet roppant szomorú és lehangoló. Lehet, hogy a gyűlölet gyökerei annyira áthálózták az emberek szivét, hogy kitépésük lehetetlenségnek látszik. De azért nem felejtsük el: vannak esetek, amikor valami igen nagy erő még a százados fákat is gyökerestül ki tudja tépni. Az erdők fölött végigszáguldó vihar ereje ez. Hadd jöjjön egy ilyen vihar még egyszer a világ fölé — de nem a vérontás, nem a gyűlölet, hanem a Megváltó Jézus Krisztus által küldött vihar! Legyen minden keresztyén szív, minden keresztyén otthon, minden templom egy egy kiinduló pontja ennek a viharnak, ahonnét apró imádságokból, a keresztyén élet céltudatos folytatásának ezer apró jeléből álljon elő az az erő, ami összegyűlve a világ fölött, mint valami pusztító orkán zúduljon le és tépje, szaggassa ki gyökerestül az emberi szivekből a gyűlölködés évszázados fáit. Urunk Jézus, add, hogy először az emberi szivek tegyék le a fegyvert! (V. Ö.)
