Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-10-24 / 43. szám
41.ik szám. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 5-ik oldal Tudjuk-e hogy mit hiszünk? (Második közlemény.) E címen írott múltkori soraimhoz újabbakat akarok írni. Az eddig Írottak inkább bevezető sorok voltak a mostaniakhoz. János evangéliumában olvassuk ezt: '“Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam.” (János 5:39.) Tudakoznunk kell az Írásokat. A legalkamasabb hely az Írások tanulmányozására a vasárnapi iskola és bár mindenkor helyes az Írások tanulmányozása, legalkalmasabb idő arra á vasárnap, az LTr napja. Milyen a mi vasárnapi iskolánk? Egy néhány esztendővel ezelőtt, egy kisebb magyar református gyülekezet lelki pásztora helyettest hagyott egyházában mig ő egy más gyülekezet ünnepélyén vett részt. A helyettesnek nem volt gyakorlata a vasárnapi iskola vezetésében. Útbaigazítást kért az őt meghivó lelkésztől, s annak utbaigazitása a következő volt: “Amikor összegyülekeztek a gyermekek, szét osztod közöttük a kis képeket, összeszeded a CENTEKET, s haza küldöd őket.” Semmi esetre nem tarthatjuk ideális vasárnapi iskolának azt az iskolát ,ahol más nem történik a gyermekekkel csak az, hogy kapnak egy kis képecskét és elveszik tőlük a centecs- két. Mert hiszen abban valamennyien egyetértünk, hogy a vasárnapi iskola célja az, hogy a gyermekkel megismertesse az Istent, aki teremtett, megtart és igazgat mindeneket, hogy a gyermekkel megértesse a bibliai történetek tanulása által, hogy “Ugv szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján. 3:16.) Azért irom, hogy a vasárnapi iskolában ezeket a gyermek tanulja, mert a dolgok természetes rendje szerint a tanitást a felnőtteknek kellene végezni. így tanítva ,ők is tanulják az Isten könyvét, a Bibliát. Mert hiszen másképen ideális iskolát nem lehet elképzelni, csak úgy, ha gyermekek és felnőttek együttesen tanulmányozzák az írásokat, “amelyek régen megirattak, a mi tanulságunkra Írattak meg: hogy békességtürés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen.” A vasárnapi iskola vezetésének részleteire nem térhetek ki, mert hiszen könyvekben megtalálhatjuk a szükséges részletes ismertetéseket. Inkább azt akarom, hangsúlyozni, hogy a vasárnapi iskolában ne csak a gyermekek, ne csak az öregek jöjjenek össze, hanem minden korbeli keresztyének. Ha megkérdezzük a lelki- pásztorokat, hogy milyennek szeretnék látni a vasárnapi iskolájukat, egyhangú volna a válasz. Olyannak, amelyikben minden épkézláb gyermek, férfi és nő megjelenik. De ilyenek-e a mi magyar vasárnapi iskoláink? Itt-ott találunk talán olyan vasárnapi iskolára ,ahol az egész gyülekezet, apraja és nagyja együtt van, ahol nemcsak a lelkész végzi a tanitást, hanem buzgó felnőtt keresztyének is, a hol ott találjuk az ifjakat is, a serdülő fiukat és leányokat. De hány ilyen igazi vasárnapi iskolát találhatunk magyar egyházakban? Annyit-e, amennyit találni látni szeretnénk? Aligha. Egy jövőbe tekintő lelki pásztor beszélgetés közben szinte keserűséggel mondta: “Nincs ifjúságunk, kerülik az Isten házát a mi fiaink és leányaink. Ha elmúlnak mostani egyháztagjainak »egyházaink semmivé lesznek.” Vájjon hánynak a leikéből szakadt már fel ez a sóhaj, ez a panasz? Mennyi keserűség lehet az ilyen kijelentésben. A lelkipászor évről évre kereszteli a kis csecsemőket. Ezek megnőnek, megkonfirmálnak és sok esetben eltűnnek. Vájjon miért? Ki a felelős, ki a hibás ? “A kis gyermek pedig növekedék és erősödék a lélekben, teljesedve bölcsességgel; és az Istennek kegyelme vala rajta.” (Luk. 2:40.) Jézus gyermek koráról ezt jegyezte fel az evangélista. Vájjon nekünk, akikre Isten a gyermekeket bízta, nem úgy kellene-e nevelni a gyermekeket, hogy azok növekedjenek testben, de erősbödjenek lélekben is, mert csak igy teljesedhetnek bölcseséggel, mert csak igy lehet az Isten kegyelme rajtuk, csak igy lehetnek Krisztus anya- szentegyházának, a keresztyén gyülekezeteknek, ami gyülekezeteinknek alkotó részei, tagjai. A vasárnapi iskoláknak kötelessége, hogy a szülőkkel egyetemben neveljék ilyen irányban, ilyen szempontból a gyermekeket s tartsák meg annak az anyaszentegyháznak, amelyiknek elpecsételték őket a keresztelés alkalmával s amelyiknek fogadalmat tesznek a gyermekek a konfirmálás idejében. Egy valaki, akitől legkevésbbé vártuk volna, azt a kijelentést tette, hogy vasárnapi iskolákra már nincs szükség hogy azok idejüket múlták. Micsoda tévedés ! Vasárnapi iskolákra mindaddig égető nagy szükség lesz, mig Isten igéje minden emberi lény szivébe és elméjébe flAGYAR KIRÁLYI , POSTA Itakarékpénztá KÉPVISELŐJE. L EGYESÜLT. 25 év óta, a magyarokat' ^szolgálja— ^ KISS EMIL BANKHÁZA FOURTH AVE. 9.STREET NEW YORK mélyen vésve nincs. De nemcsak a vasárnapi iskolákra, hanem a hétköznapi biblia tanulmányozó iskolákra, összejövetelekre is végtelenül nagy szüség van. Amint a keresztyének megszűnnek tanulmányozni a Bibliát ,azonnal megszűnnek jó keresztyének lenni. Amint a Bibliát becsukjuk a gyermekek előtt, azok azonnal megszűnnek azon az utón járni, amelyik a keresztyén tökéletesedés felé vezet. Valamint a tengerésznek szüksége van a hajóra, a zeneművésznek a hangszerre, a festőművésznek a színekre, úgy a keresztyénnek szüksége van a Bibliára. Tegyük erőssé, naggyá vasárnapi iskoláinkat. Legyen a vasárnapi iskolának tagja a gyülekezett kicsije nagyja. Isten igéjére a Biblia tanításaira mindenkinek nagy szüksége van. Adjuk a Bibliát a gyermek kezébe: “És legyen az ő nála és olvassa életének minden idejében, hogy tanulja félni az Urat, a te Istenedet, hogy megtartsa a törvénynek minden igéjét,” (V. Móz. 17:19.) s ha ezt cselekesszük, nagy, értékes szolgálatot teljesítünk a gyermekek érdekében, s ugyanakkor építgetjük szeretett anyaszentegyházunk falait is, s megerősítjük a jövő megpróbáltatásai ellen úgy, hogy aggodalmaskodnunk nem kell. LAKY ZSIGMOXD. GYERMEKEKNEK! Történeti elbeszélés. Egy atyának három fia volt. Sok öröme volt mindegyikben, szive repesett a boldoságtól, ha rájuk tekintett. Egyszer azonban mégis arra határozta el magát, hogy megválik tőlük, kibocsátja őket egy évre a nagy világba, hadd tanuljanak meg önállóan munkálkodni s a kísértésekkel megküzdeni. A mikor búcsút akartak venni, azt mondta nekik: Fiaim, én is sokat fáradtam életemben. Isten megáldotta munkámat. Mutassátok meg ti is, hogy tudtok dolgozni. Egy év múlva jertek haza s én akkor keresményetek arányában osztom meg köztetek vagyonomat. Egy év elmúlt s a három fiú pontosan hazaérkezett. A mikor a viszontlátás örömein túlestek, atyjuk számon kérte tőlük megtakaritott pénzüket. A két idősebb testvér egy csomó csengő aranyat tett le az asztalra, a legfiatalabb azonban csak kevés pénzzel rendelkezett. Tehát te nem dolgoztál, vagy elpazaroltad pénzedet? — kérdi tőle atyja. Nem — válaszolt a fiú — dolgoztam szorgalmasan, de pénzemet a szegényeknek adtam. Óriási tűz pusztitott abban a városban, igen sok családot tett hajléktalanná és én nem nézhettem szenvedésüket, nékik adtam megtakaritott pénzemet. Jól van, válaszolt az apa meghatottan, testvéreid közt te vagy a leggazdagabb, mert neked van a legnemesebb szived, vagyonom nagyobb része a tied. Vájjon nem igy szól-e Idvezitőnk is, aki szivünket nézi és a lelki élet gyümölcseit kedveli ? (H. S.)
