Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-10-24 / 43. szám
VOL. XXVI. ÉVFOLYAM PITTSBURGH, PA., OKTOBER 24, 1925. No. 43. SZÁM. AMERIKAI MAGYAR Reformál Lapja Entered as second class mail matter on the 14th of August, 1925 at the P. 0. at Pittsburgh, Publication office: 117 Flowers Ave., Pittsburgh, Pa. Pa. under the act of March 8, 1879 A megszentelőd A megszentelődés nem más, mint azjsten kegyelméből megtért, újjászületett, megigazult ember isteni életének kibontakozása a világban, a keresztyén erkölcsi élet. Ez az élet hálaáldozat a szabaditó Isten iránt. Hogy református vallásunk az erkölcsi életet megszente- lődésnek nevezi, az azt mutatja, hogy az erkölcs a hitből származik. Olyen isteni, szent folyamat az erkölcs, amelynek törvényeit nem az emberi ész állítja fel, hanem maga az Isten. Ezek a törvények emberfelettiek, egyformán kötelezők minden ember számára, azért, mert az Isten akarata hozta létre őket. A keresztyén életnek szentnek kell lennie! E szent élet alatt nem azt értjük, hogy szigetelje el magát a világtól, a többi embertől, a mindennapi munkától. Azt értjük alatta, hogy a keresztyén élet az Isten tulajdona legyen. Isten életét élje, mindent Isten akarata szerint szemléljen és cselekedjék. A szentség lelki önmegtagadást és önfeláldozást jelent. Jelenti azt, hogy komoly önfegyelmezést és önuralmat kell gyakorolnunk testünk, indulataink, egész életünk folyása felett. Mindent, amivel bírunk, eszközül kell felajánlani és átadni Istennek. Jelenti tehát az odaadást, az önfeláldozást s azt, hogy mindezt szívesen, örömmel, boldogan tesszük meg. Ha valaki böjtöl, testét fegyelmezi, elvisel nélkülözéseket fájdalmakat :ezek mind lehetnek a szent élet eszközei. De nem okvetlenül szükséges eszközök. A léleknek megvan a szabadsága, hogy maga válogassa ki a módszereket, hogy milyen módon adja át magát Istennek. Nem a mód a fő, hanem az, hogy a lélek csakugyan, valósággal Istennek adja magát. Kálvin a szent életet igy irja le: “Nem vagyunk a magunkéi, tehát ne a mi eszünk és akaratunk uralkodjék szándékainkban és cselekedeteinkben. Nem vagyunk a magunkéi: tehát ne azt tüzzük magunk elé cél gyanánt, hogy azt keressük, ami nekünk a test szerint jól esik. Nem vagyunk a magunkéi, tehát feledkezzünk meg önmagunkról és mindarról, ami a miénk. De viszont az Istenéi vagyunk, tehát neki éljünk és haljunk meg.” Ilyen értelemben a világ, test, emberek, munka, minden szentté válik, mint Isten dicsőségére használt eszközök. De református vallásunk tudja és hirdeti azt, hogy ez a szentség nem kész dolog, hanem feladat, amely a harcban valósul meg. Életünk harc a bibinél, amely egy csapással nem szűnik meg; lelkiismeretünk szabad a bűntől, mert gyűlöljük azt és tudjuk, hogy Isten megváltott belőle, de életünk örökös viaskodás, hogy távol tartsuk magunktól és ki pusztítsuk másokból is. ...«**>;# A keresztyén mindig hallja Jézus szavát: “Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kisértetbe ne essetek!” A szentség, az isteni életben való gyarapodás nem érdeme az embernek. A fának nem érdeme az, hogy szép és jó gyümölcsei vannak, hanem a gyümölcs a fa hálája a kertész iránt, amely megtermékenyítette. A keresztyén élet gyümölcsei, a jó cselekedetek, Isten iránti hálánk természetes megnyilvánulásai. ... , Aki a mi elkorcsosult életünket Krisztus szent életének jó földjébe ültette, szenvedések késével megtisztította, bün- bánat esőjében megfürösztötte, imádság levegőjében, szere- tete napfényében megtermékenyítette, az Isten az, aki mindent cselekszik általunk. Az övé minden, érdemről nem lehet beszélni. A hit is az ő ajándéka és a hit termi a szent életet. Ezért mondja a heidelbergi káté: “Lehetetlen, hogy azok, akik igaz hit által krisztusba olttattak, a hálaadatosság gyümölcseit ne teremjék.”
