Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-06-06 / 23. szám
4. oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 23-ik szára CSENDES ÓRA NEMCSAK HIT, DE CSELEKEDET IS. IMA. Hallgasd meg kiáltásunkat és jöjj a mi segítségünkre örök Isten, Atyánk az Ur Jézus Krisztusban! Szivünk éa lelkünk áhítozik szent igédre. Elménk uj igazságok után szomjuho- zik. Közöld velünk mindenekre elégséges kegyelmedet, hogy megelégittessünk. Vezérelj el bennünket annak megismerésére, hogy a keresztyén élete csak akkor bir igazi értékkel, ha azt embertársaink javára, szent Fiad országának építésére szakadatlan tevékenységben tölti. Mi érezzük, hogy, ha megméretnék, e tekintetben hiányosaknak találtatnánk. Beismerjük hibánkat s szent fogadalmat teszünk arra nézve, hogy hitünket gyümölcsözővé tesszük. Önmagunktól azonban mi semmit nem tehetünk. Te magad ajándékozz meg hát minket munkára serkentő szent kegyelmeddel. Különösen pedig arra kérünk, hogy tedd a mi szivünket ez órában alkalmassá az Ige befogadására. Ámen. TANÍTÁS. Jakab 2:17. Azt álmodta egy ember, hogy meghalt. Egy angyal azután kezénél fogva bevitte őt egy szépséges templomba Egy ideig szent élvezettel gyönyörködött a templom szépségeiben. Egyszer csak fölfedezi, hogy az egyik szegeiéiből hiányzik egy darab tégla. Az egész templom egy teljesen befejezett fennséges egység, csak ez az egyetlen tégla hiányzik belőle. Kérdi az angyalt, hogy ezt meg már miért hagyták ki? “Azért, — felelt az angyal — mert ezt neked kell betenni, ez a te munkád. Egész életedben világmegváltó eszmékkel foglalkoztál és nem volt időd arra, hogy ezt az egyetlen téglát Isten házának falába beillesztetted volna s igy az épület még ma sincs befejezve.” Az ember roppant csodálkozott és felébredt. Nyomban el is határozta, hogy ezután Istennek hűséges munkatársa lesz még a legigénytelenebb és legapróbb dolgokban is. Figyeld meg az embert és lásd meg, hogy milyen hűséggel forgolódik az apró dolgokban, s előtted áll az igazi ember. A nagy dolgokban mindenki ügyel. A kis dolgokban mutatkozik az ember a maga igazi valóságában. Egy nemrég megtért kinai ifjú igy tett vallást hitéről: “Olvasom a Bibliát és cselekszem.” Ez a kinai ifjú tökéletesebb fogalommal bir a keresztyénségről, mint igen sok olyan ember, akinek ősei mártírhalált szenvedtek az idvezitőért. A hit cselekedetek nélkül megholt egymagában. A hitnek cselekedetekben kell feloldódni, ha azt akarjuk, hogy állandó legyen s ránk nézve értékkel bírjon. A. legfőbb jó, a legtökéletesebb boldogság nem abból származik, amit hallunk, látunk, vagy érzünk, hanem abból, amit hit által cselekszünk. Semmit nem használ az embernek, ha olvas jó könyvet, hallgat fennséges zenét, meghatódik egy-egy szép prédikáció nyomán, de nem indul meg és nem cselekszik. Akkor válik ez az ember hasznára, ha a látás, hallás és érzés következményeképen cselekszik is. Tétlenség az élet megrontója. Cselekvés az élet sava! A jövőbe látó egyik nagy emberünk azt mondotta, hogy az utánunk következő nemzedéknek fölöttünk elhangzó ítélete az lesz, hogy mennyire tisztán láttuk mi korunk feladatait és mégis mily szánalmas tétlenséget tanúsítottunk azoknak megoldásában! A vád kegyetlenül hangzik, de hát nem úgy van-é, hogy sok tekintetben a szem lát, a fül hall, a szív megdobban, de a láb és a kéz csak nem akar megmozdulni, hogy cselekedjék is és bogy eredményeket is mutassunk fel. A jellem próbaköve rém az, amit hallunk, hanem amit teszünk. Egy szolgáló leányka, aki lustaságáról közismert volt, elment egy este a templomba, ahol akkor egy hírneves vendéglelkész prédikált. A prédikáció igen mély hatást tett a leányra. Mikor haza érkezett, gazdasszonya előtt nem győzte eléggé dicsérni a prédikációt s egyre mondogatta, hogy mennyi áldást merített ő abból és hogy mily nagy segítségére volt az néki. “Jól van jól, Lizi, — felelt az óvatos gazdasszony: majd meglátjuk holnap reggel, hogy úgy van-e, vagy sem?” Igen, a reggeli fölkelés, a reggeli munka az igazi bizonyítéka a nyert áldásoknak! Nekünk olyan vallásra van szükségünk, amely nemcsak a szivre hat, hnem munkára is serkent; olyan vallásra van szükségünk, amely nemcsak nemes érzelmeket kelt mibennünk, hanem szép, nemes és szent cselekedeteket is szül: az az gyümölcsöket terem. Hogy a cselekedet hit nélkül nem elégséges az üdvösségre és nem elégséges alap az Istenben való elmerülésre: ez mindannyiunk előtt napnál világosabb. De hasonlóképen az is világos, hogy a hit cselekedet nélkül nem id- vezit; és hogy az élő hit mindenkor cselekedetekben tesz magáról bizonyságot. Az az élet, mely nem hajlandó az Ur dolgaiban foglalatoskodni, végzetesen elhibázott élet s nincs benne egy parányi igaz keresztyénség sem. Igaz, hogy elindulhatunk az élet utjain hit által is, de nem maradhatunk meg azon anélkül, hogy alkalmas időben jót ne cselekednénk. Ha igazán óhajtunk szabadulni az örök kárhozattól, ha igazán óhajtjuk az örök idvességet, akkor a mi hitünknek cselekedetekben kell megnyilvánulnia: gyümölcsöket kell teremnie. A bűn rabszolgaságából Istennek kegyelme szabadit meg minket, igaz, hogy hit által, de cselekedeteink szerint. Manapság minden keresztyén ember életében napról-napra szélesebb körre kiterjedő tevékenységnek szükségessége mutatkozik. — Fokozottabb szolgálatkészség, önfeláldozóbb szeretet, minden napnak minden órájában valami jócselekedet: ezek azok, amikről minden hivő keresztyénnek bizonyságot kell tenni a saját életében. A Mester pályafutása e pár szóban tökéletesen körül irható: “Széjjel járt, jót tevén.... mert Isten vala ő véle.” Elmondható-e ez a mi életünkkel kapcsolatban? És vájjon lehet-e, Isten mivélünk, ha nem úgy cselekszünk, mint ő? Már az apóstól is megmondotta, hogy egyenesen Isten rendelése az számunkra, hogy a jó cselekedetekben magunkat gyakoroljuk, hogy minden jócselekedettel gyümölcsöt teremjünk, hogy gazdagodjunk a jócselekedetekben, hogy törekvők legyünk a jócselekedetekben. A Biblia telisteli van hasonló kifejezésekkel. Ebből ismerhetjük meg ezt a parancsolatot is: Bízz az Urban és tégy jót! Meg ezt is: Egymást serkentsétek a szere- tetre és jócselekedetekre. Maga a Mester is megmondotta, hogy az idvességre szánt életből sok minden hiányozhatik, de Isten semmiképen sem. Istennek ott kell lenni! Isten pedig csak ott lehet jelen, ahol a jócselekedetekben nincs hiány. Mi az, amivel ti többet tesztek másoknál? így szól Jézus az ő követőihez. Szeretitek egymást? Hiszen a pogány is szereti a po- gányt. A zsivány is szereti a zsiványt. A korhely is szereti a korhelyt. Jót tesztek azokkal, akik tiveletek is jót tesznek? Hiszen ehhez még csak ember sem kell. Ezt az állat is megteszi. Hanem szeressétek azt, aki titeket gyűlöl. Áldjátok azt, aki titeket üldöz. Tegyetek jót azzal, aki titeket romlásba kerget. Ezzel fogjátok megmutatni, hogy az én tanitvá- nyaim vagytok. Az igaz tanítványt az jellemzi, hogy mindenekkel, még az ellenségeivel is jót tesz. Minél mélyebben gondolkozom korunk veszedelmes tünetei fölött, annál inkább meggy; ződöm arról, hogy a Krisztus anyaszent- egyháza nem maradhat meg másként, mintha minden tagja odaadja magát az önfeláldozó krisztusi szolgálatnak. És ez alatt nem azt értem, hogy jellemében minden keresztyén a Krisztus igaz példányképévé fejlődik, bár már ez is valami, hanem azt, hogy személyes érdeklődést mutat és cselekvő részt vesz valami olyan mozgalomban, melynek az a célja, hogy másokat jobbá, bölcsebbé és boldogabbá tegyen. Szóval másokról is gondot visel. Minden hivő egy-egy élő tanúbizonyság! Minden uj megtért egy-egy uj hittérítő! Ha ez igy lenne, akkor a világot félteni nem kellene! Nincs olyan ember ezen a világon, aki valamivel hozzá ne tudna járulni a Krisztus országának terjesztéséhez. Évekkel ezelőtt — beszéli egy lelkipásztor — odajött hozzám a vasárnapi istentisztelet után egy asszonyka. Éppen az evangélizáló hét előtt történt s igy szólt: “Óh, tiszteletes ur, hajlandó volnék ezen a világon bármit is adni, csakhogy én is, ténylegesen is részt vehetnék ebben az evangélizáló munkában: az embereknek az Ur Jézus Krisztushoz való megtérítésében. De fogalmam sincs arról, hogy mit tudnék én tenni?” “Hát édes húgom, — szólt a lelkipásztor •— hajlandó vagy-é a Mesternek adni azt az öt kenyeret és két halat, amivel bírsz?” “Hajlandó lennék én igen szívesen, de hát nincs nekem, tiszteletes uram, sem kenyerem, sem halam.” “De hát csak van valamid, amit valamikor vagy a magad, vagy mások javára értékesítettél ?” “Nincs nekem, tiszteletes ur, semmim, a mire igy vissza tudnék emlékezni.” “Gondolkozz csak!” “Óh, igen, azt mondják, hogy szépen tudok énekelni. És énekeltem is már egy pár helyen elég szép sikerrel.” “Hajlandó vagy-é holnap estére hangodat adni a Mesternek?” “És hajlandó volt. És én felkértem arra, hogy énekeljen. És ő énekelt. Sohase fogom azt az estét elfelejteni. Nemes szivének minden érzését, imádságos lelkének minden áhítatát adta bele szólóénekébe. Mintha Istennek lelke suhant volna meg minden szív fölött. — Lélekzetfolytva hallgatta a nagy gyülekezet, amint szállt, szállt az isteni dallam fel az ég Urához s mire befejezte énekét, szem nem maradt szárazon. Azon az estén, tizenkét órakor, kopognak ajtómon. Kinyitom s belép egy jómódú és általánosan ismert templomkerülő, sít hitetlen testvérünk és minden bevezetés nélkül kijelenti, hogy be akar iratkozni az egyház tagjai sorába és a legközelebbi istentiszteleten nyilvánosan akar vallást tenni hitéről.” “De hát miért éppen ma és a napnak miért
