Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-06-06 / 23. szám
23~ík szám__________________AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3. oldal AZ ISTEN SÁFÁRA Kicsoda a sáfár! Sáfár az, aki nem a magáéban dolgozik, hanem valaki másnak a vagyonában gazdálkodik. A sáfár természetesen felelős a reá bízott vagyonért. Felelőséggel tartozik a gazdának, akinek számára munkálkodik. Munkájáért megkapja a maga bérét, díjazását, amivel aztán szabadon rendelkezik. De két keze munkájának többi gyümölcse: az már nem az övé. Az a gazdáé. A gazdáé a föld, a melyet megszánt, bevet, gondoz és learat. A gazdáé a termés, amit a csűrbe takar be. Mennél hűségesebben munkálkodik: annál több a jutalma, annál nagyobb a becsülete. A jó gazda nagyon megbecsüli a hűséges sáfárt. Nemcsak annyit ad neki, mint amennyi a szegődött bére, hanem annál sokkal többet. Többet ád neki testi javakban, de többet a lelkiekben is. Barátjának fokadja és a hűséges sáfár a gazdának barátságát, megbecsülését többre tekinti, mint az anyagi javakat. Mert érzi, hogy ez a lelki jutalom nem az ő szolgálatának száraz megfizetése, hanem annál sokkal több. Érzi, hogy ez a fizettség nem jár ki a hűtlen szolgának. Érzi, hogy ő nem haszontalan szolga, aki csak azt teszi, amivel tartozik. És ez a tudat megadja neki a legnagyobb földi jutalmat: emberi méltóságának érzetét, a nyugodt öntudatot, a jövőben is bizó reménységet. A hirtelen, vagy közömbös sáfárnak azonban már nincs ilyen kellemes helyzete. Az ilyen nem számíthat a gazda megkülönböztetett figyelmére. Ha elvégezte a parancs szerinti munkáját: megkapja a pénzét, de azon felül semjnmit. Az ilyen ember nem “sáfár”, hanem csak “szolga”. És pedig haszontalan szolga, mert csak azt tette, amivel tartozott. Munkájába nem vitte bele a lelkét, az igazi jóra törekvést. Elvégzte a munkáját, mint valami gép, amelyet a gazda félretesz, amikor nincs szüksége rá s csak akkor jut eszébe ismét, amikor szükség van a szolgálatára. Ha pedig nem csak közömbös, hanem egyenesen hütelen a szolgálatában: akkor a gazda egyszerűen elbocsátja. És még örüljön, ha a gazdának kegyelme megelégszik az elbocsátással. Az ilyen hütelen sáfár aztán hiába keres más gazdát. Nem is igen fogadják be s ha mégis1 sikerül munkát találnia: hát onnan is csakhamar kiesik, hogy tovább haladjon az öivény, a pusztulás felé. ....Ilyen sáfárok vagyunk mindnyájan a legfőbb Gazdával, az Istennel szemben. Amink van: nem a mienk, hanem az Istené. Ő adta azt nekünk azért, hogy sáfárkodjunk, gazdálkodjunk azzal. Istené a lélek, amely bennünket a teremtés koronáivá tesz. Istené a test és annak ereje, egészsége. Istené az élet, amelyről egykor számolnunk kell. Istenéi azok a gyermekek, akiket, mint megannyi talentumokat, Isten bízott reánk. Istené minden földi gzadaságunk, amelyben tehát Isten javára kell forgolódnunk. Istené minden e földi világon, mert mi magunk csak jövevények és vándorok vagyunk e földön. Jöttünk, hogy beleüljünk e nagy lelki és testi gazdaságba, amely azonban nem a mienk, birtoklása nem a mi érdemünk. Nem a mi érdemünk, hogy egyáltalán születtünk és pedig embernek, Isten fiának születtünk. Nem a mi érdemünk, hogy lelkünk van, hogy testünk erős és egészséges, hogy gyermekeink vannak, hogy két kezünk munkáján megterem a gyümölcs. Mindez az Istené, aki elhívott bennünket, hogy gazdálkodjunk az 0 birtokában. Mi az Isten sáfárai vagyunk. “Sáfár- ságot bízott én reám”, mondja Pál apostol, az első Korinthusi levélben (IX:17). “Úgy ítéljen mi felőlünk az ember, mint a Krisztusnak szolgái felől, és az Isten titkainak sáfárai felől.” (I. Kor. IV:1.) Pál apostol ezt a sáfárságot tekinti élete legfőbb örömének s ezt állítja föl mérték gyanánt az igaz ember elé. (Tit. 1:7) Péter apostol is erre utal, amikor igy szól: “Amint minden ember vette az ajándékot, azonképen sáfárkodjatok abból egymásnak, mint az Istennek kiilömb-kü- lömbféle ajándékainak jó sáfárai.” (I. Pét. IV :10.) A kérdés az, hogy milyen sáfárai vagyunk az Istennek! Hogy gazdálkodunk pl. a Lélek birtokában, Istennek eme fenséges ajándékában! Amikor a tanítványok vették a Léleknek amaz ajándékát: mindnyájan megérezték kötelességüket. Szivöket valami kimondhatatlan boldogság töltötte be abban a tudatban, hogy birtokába jutottak a Léleknek és a Lélek minden igazságának. Ez ajándék nélkül nem ért az ő életük semmit sem. Hiszen még csak meg sem mertek moccanni, az emberek közzé még csak ki sem mertek menni. A Lélek ajándéka volt az, amely uj életet öntött beléjük és holtelevenekből valóban élő teremtményekké avatta őkét. Hány és hány ember van ezen a világon, aki midőn valami nagy gazdagsághoz jut, hirtelenében azt sem tudja, hogy mit csináljon! Az első s a legtöbb esetben utolsó gondolat is az, hogy mennél jobban kihasználja azt a maga javára. Sokszor még saját magának is csak képzelt javára. Beleveti magát az élet múló örömeibe. Egymásután valósítja meg vágyait, kielégíti minden óhajtását s nem jöhet olyan szeszélye, amelynek meg ne adná a maga kívánságát. Gondolatvilágának minden szála csak önmagához vezet, csak magára gondol, csak magának tartja meg a váratlan és meg nem érdemelt ajándékot.... s elfelejti azt, hogy ő csak sáfár: Istennek sáfára. Amikor a tanítványok vették a Pünkösdi Lélek ajándékát: ők is megtehették volna azt, hogy a mérhetetlen gazdagságnak csak önmagunk örüljenek. Visszavonulhattak volna ők is, hogy csak egyedül élvezzék a megismert Igazság fölötti örömet. De ők érezték a sáfárság szent kötelességét. Érezték, hogy e lelki ajándékot azért bízta reájuk az Ur, hogy nemcsak a maguk javára, hanem a mások javára is gazdálkodjanak azzal. Nem nézték azt, hogy e kötelesség teljesítése mily nagy munkával jár. Nem nézték, hogy föl kell adniok a nyugodt és zavartalan élet tetszetős kényelmét, nem nézték, hogy esetleg háborúságot kell szenvedniük a munka elvégzése közben, hogy talán még életöket is oda kell adniok, ha hűséges sáfároknak akarnak bizonyulni, nem alkudoztak sem a testtel, sem a lélekkel, hanem mentek és teljesítették kötelességüket és a nyert ajándékkal úgy sáfárkodtak, hogy annak nyomán az Urnák szőlője mindjárt megszaporodott mintegy háromezer lélekkel! ....Mi mindnyájan birtokában vagyunk ugyanannak az igazságnak, mert mindnyájunkat sáfárokul választott ki az ITr. Milyen sáfárok vagyunk mi? Hüségesek-é, akik gyarapítani akarják a reájuk bizott lelki kincseket, nemcsak önmagukban, hanem másokban is? Közömbösek-é, akik nem pazaroljuk ugyan el a reánk bizott talentumot, hanem elássuk azt, hogy senki annak hasznát ne vehesse?.... Vagy éppen hütelen sáfárok, akik lelki kincseiket elpazaroljuk, rosszra használjuk s tönkretesszük magunkban azt a lelki gazdaságot, amelyért pedig felelősök vagyunk a Gazda előtt?.... Vigyázzunk, mert a hütelen, a lelkiismeretlen sáfárt a Gazda elbocsátja a szolgálatból. Engedi, hogy menjen a maga útjára, a maga vesztére. Pedig ha Isten magunkra hagy bennünket, az nem egyéb, mint az örök kárhozat. MELEGII GYULA
