Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-01-10 / 2. szám
2-ÍK SZÁM AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 9 oldal CSALÁDI ÉLET AZ ANYAI HITNEK CSODÁJA. Karácsony-este volt. P-----községben minden háznak ablaka fényesen ki volt világitva. Az örömnek és vidámságnak hangjai csendültek ki minden házból. Az utcákon hallani lehetett, a mint a járókelők “boldog karácsonyi ünnepek-” kívánásával üdvözölték egymást. A hó nagy, puha pelyhekben hullott alá, eltakarva a földnek még itt-ott kilátszó fekete foltjait. Egyik szűk utcának a végén gyermekek énekeltek szép karácsonyi énekeket, boldogan köszöntvén a család tagjait, a mint egy-egy ajtó kinyilt és a háziasszony karácsonyi süteménnyel, kaláccsal és cukorral ajándékozta meg a kis énekeseket- Lágyan és tisztán szólt bele a gyermekek énekébe a templom harangja, hívogatván a hiveket az Isten házába. A község ifjú prot. lelkészének nővére, a ki a templom-melletti kőből épült parochiának úrnője és az egész háztartásnak vezetője volt, éppen fejére tette kalapját és megigazitotta magán köpenyeg- gallérját, hogy kövesse lelkész-öccsét a templomba, mikor szokatlan kopogtatást hallott a parochia ajtaján. Azt hitte, valami csinytalan fiuk pajkoskodnak, vagy éppen valaki a hitközség asszonyai közül hozza szárnyasállatainak legszebbikét karácsonyi ajándékul. Mosolyogva nyitotta ki az ajtót. De mily#nagy volt a meglepetése és szinte a lélekzete is elállóit a váratlan látványra. Egy hólepte, fiatal nő állott előtte, beesett szemekkel, meg- kékült ajkakkal, dideregve ölelvén magához különös kis batyuját. “Ez a hitközség parochiája? Itt lakik az egyház lelkésze?” — kérdezte alig érthetően a hidegtől félig megdermedt fiatal nő. “Igen, igen!” — felelte a lelkész nénje, miután visszanyerte lélekjelenlétét. — “Jöjjön be, az Isten áldja meg, jöjjön beljebb,” — és székkel kínálta meg, hogy üljön le. De a nő állva maradt az ajtónál, dacára annak, hogy alig állott már a lábain. “Köszönöm, Madame,” — szólt fáradt, visszautasító hangon. — “Nem ülhetek le, nem szabad leülnöm: mert ha leülök, a mi kis erőm van még, az is elhagy és akkor hiába jöttem ide oly messziről. — Nemde, ez Y-----község?” “Nem.” — felelte élénken a lelkész nővére. — “Ez P—— község. V-----még három kilométernyire van ide; de a mezőkön és réteken keresztül vezető gyalog- uton haladva valamivel rövidebb a távolság-” “Nem Y-----község!” — kiáltotta csaknem magánkívül a kimerült utas. — “óh, Madame, én azt hittem, hogy hoszszu utamnak a végére értem és célomat elértem. Attól tartok, hogy tovább nem mehetek. Istenem, mi lesz velem!?” — S ekkor az üléssel ltipáló hölgy gyöngéden megfogta, az ingadozó nőt és beerőszakolta őt a puha karosszékbe. — “Pedig ott kell lennem,” — suttogta, — “ha csak aduiig élek is.” “Hát olyan fontos az, édes lányom, hogy éppen ebben a zivataros hidegben kell V-----be utaznia? Ön most nagyon fáradt. Van jó mpleg szobánk, a hol kipihenheti magát az éjjel s holnap aztán tovább utazhat, ha...” “Óh, olyan igen fontos1”, — szakította félbe a beszélőt, a kinek ő csupán első szavait tudta megjegyezni. — “V-----be kell mennem, hogy az ottani templomban jelen lehessek az éjféli misén..., a hol az én beteg, nyomorék kis gyermekem meg fog gyógyulni.” “Micsoda? Hát abban a batyuban az ön kis gyermeke van becsavarva és még hozzá beteg is!?” “Igen, Madame, tessék nézni,” — s félretolta a pokrócokat, megmutatta a sovány testecskét, vézna, fehér lábacskáival. ““Szegény kicsike-” — sóhajtotta őszinte sajnálkozással a lelkész nővére. — “De miért akarja őt éppen V-----be vinni a templomba és nem inkább az ottani hires orvoshoz? Én nem értem önt... ” “Mert az ottani templomban ilyenkor mindig csoda szokott történni, Madame. Csoda történik az én gyermekemmel is, ha a Jézus jászolbölcsőjét érinthetem idejében. Igen, ő meg fog gyógyulni...” “Csoda?!” — kérdezte nem kis zavarában a nő, a kit az a gyanú fogott el, hogy meghibbant elméjűvel van dolga. — ,‘És milyen csoda?” “Hát Madame nem hallott felőle semmit?” — És erre elmondta mindazt, a mit a vendéglőben hallott attól a különös kinézésű, ideges embertől. — “Nemde, hallott már valamit erről a csodáról?” — végezte be megindító szavait a szenvedő anya. “Óh, szegény szenvedő testvérem,” — mondotta magában a lelkész nővére. “Várja be a lelkész urat, a mig kijön a templomból, majd ő megmondja, hogy...” S a fiatal anya erre hirtelen felugorva ülőhelyéről, mint a kit megsebeznek, szinte sikoltva kiáltotta: “Kijön a templomból!?” — És ezzel az ajtóhoz szaladva, kinyitotta azt s tántorogva rohant ki rajta, ki a szabadba, ki a zivataros éjszakába. — “Hol van az ut? az Isten szerelmére, merre van az ut?” — kérdezte kétségbeesve. A lelkész nénje vissza akarta tartani : “Gyermekem, lányom, óh, asszony, ne menjen...!” — De hiábavaló volt minden kérése. Az anya kint volt az utcán s eltűnt a sötétben és még lábnyomait is eltakarta csakhamar a hózivatar. “Fivéremnek ezt tudnia kell” — gondolta magában a lelkében megrendült nő, miután vissz tért szobájába; s az eset annyira felizgatta, hogy az istentiszteletre sem ment el és alig várta, hogy fivére kijöjjön a templomból. Végre egy teljes óra múlva megjött a lelkész, a ki felháborodva hallgatta végig nővérének az ismeretlen nőtől hallott lélekbotránykozta- tó eseménynek az elbeszélését. “És te elengedted őt ebben a nagy zivataros hidegben arra a hosszú útra, hogy annak az őrült ember babonájának martaléka legyen!?” -— fakadt ki szokatlanul jóval korosabb nővérére a lelkész. — “Miért nem mondtad meg neki... . ” “De nem tudtam,” — vágott szavába önvédőleg a nő. — “Mikor megtudtam tőle, hogy miről van szó, se szó, se beszéd, csak hirtelen felállt és elsuhant, mielőtt egy szót is szólhattam volna neki arról az emberről. Először azt gondoltain, hogy jobb lesz, ha te mondod el neki az egészet, de erről hallani sem akart.” “Rettenetes!” — folytatta a lelkész. — “Ez már igazán sok! Az az őrült ember az ő babonás hitü, csodás meséivel- Mennyi kárt okozott már eddig is és okozhat most is két jóhiszemű, ártatlan lélekben. A mióta megmenekült, mint kath. pap, a rászakadt templomnak romjai közül, meghibbant elméjével abban a mániában szenved, hogy angyalszárnyak zúgását hallja folytonosan, és hogy abban a romokban hevert templomban minden karácsony estéjén éjfélkor csoda történik, a mely szerint mindennemű betegek és — ime! — most már a bénák is csodálatos módon meggyógyulnak. Mennyi bajom volt már eddig is, hogy a szegény félrevezetett népet ennek az embernek őrült álmai ellen megvédelmezzem! Mikor vet már véget az állam eme garázdálkodásainak ! íme most is az a szegény anya! Én jó Istenem! El fog pusztulni ártatlan gyerekével együtt a nagy zivatarban!” — S a lelkész minden további megjegyzés nélkül magára kapta téli kabátját, fejére tette báránybőrös sapkáját és lámpással a kezében elindult, hogy megkeresse és visszahozza a szegény anyát gyermekével együtt. Azary János.
