Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-04-11 / 15. szám
4. oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 15-ik szám ELMÚLT A GYÁSZ, MEGSZŰNT A JAJSZÓ Gyönyörű tavasz bontakozik a földből. Lehámlott a fagy a rögökről. Nyoma sincs már hónak, jégnek. Dermedt faágak kiengedtek, rügyeket hajtanak. A porrá mállott hantok alól kibnjt a kökör- c: in, a tavasz első virága. Zöld bársony- szőnyeg az egész határ. Madarak énekelnek a kertekben, a levegőben pedig a fűnek kedves illata szálldos. Itt-ott pillangót is látsz már. Hová lett éktelen koporsója? Levetette a rideg lárvát, s mintegy sirjából kelt ki uj életre. Nézd, milyen szép, milyen tündöklő! Megisme- red-é benne azt a csúnya férget, mely a föld porában mászott? Most virágról- virágra repül és kecses könnyedsége igazán példázza a kies tavaszt. De egyebet is példáz. Nézz körül, ember. Ismerős a táj, melyen állasz. Amott a város, melyben évek óta van lakozásod. Itt a mező, a jól ismert folyó; amoda a hegyek, miket változatlanul látsz annyi változás közepette is. Igen, te jól ismered ezt a tájat. Es mégis, nem felejthetted még el ennek a képét, mikor mindent a hó és jég födött; mikor az égboltot zimankós komor fellegek lepték el; mikor mint a por férge, te is behúzódtál házadba, mintegy földi koporsódba. Ráismersz-é erre a tájra, mostani üde pompájában? Igen, ugyanaz a táj az, de mekkorra a változás! Életed képét lásd e változásban. Hányszor fogott el a bánat, hogy elmúllak gyermekkorod pajzán játékai, ifjúságod gondatlan álmodozásai; elrepült tavaszod, bei*ne vagy a nyárban; vagy talán az ősz is elsuhant már feletted és a tél dere már megüté fejedet. A sir képe áll szomorú szemeid előtt, s előre félsz a nagy ismeretlentől, előre fáj a távozás és már meg is kezdted a hosszú búcsút. Miért e keserű érzés, melylyel távozásodra gondolsz? Miért a bánat, mely elfogta szivedet? Busul-e a tavasz, hogy elmúlt a tél? Vesztett-e a lepke, hogy levetette a lárváját? Fáj-e a földnek, hogy megszabadult a réginek romjaitól és uj élet köntösét öltötte magára? Siratja-e elhullatott leveleit a fa, régi szirmait a virág, hervadt pázsitját a fü a mező? Gyászol-e az énekes madár, hogy újra kezdheti Istent dicséről csodás dalait? Nem, testvér, — elmúlt a gyász, megszűnt a jajszó : az öröm visszaadatott! A hogyan örül a fü, fa, virág, örül az állat, örül a föld, örül az ég: örülj te is, mert mindezeknél nagyobb örömre hivat- tattál el. Ez a csodálatos pompájában előtted kibontakozó tavaszi világ csak azért van, hogy előtted minden évben kiábrázolja azt a még sokkal csodálatosabbat, azt a még gyönyörűbbet, a melyben nem elhervadó virágok, nem elmúló állatok, nem porrá váló vidék lesz a társad, hanem örök életre teremtett valóságok lesznek veled együtt lakosai az örökkévalóságnak. Angyalok kara vesz körül, szeretteid is ott lesznek veled, és nem lesz egyikötök sem beteg, nem lesz nyomorék, nem lesz gyönge, mert nem lesz földi teste; nem lesz szegény, nem lesz boldogtalan. Hisz hol van akkora boldogság, mint az Isten szinről-szinre való látásában? Hol van akkora boldogság, mint a Krisztus kebelén, hová fejed hajtod? Bizony elmúlt a gyász, megszűnt a jajszó: az öröm visszaadatott. És mindezt annak köszönheted, hogy az első h.usvét hajnalán megnyilt az a sir az arimáthiai József kertjében és feltámadt az Életnek Fejedelme, a mi Urunk Jézus Krisztus. A ki életét maga letette, önként és jó kedvéből: azt maga ismét felvette isteni erejéből. Az Ő feltámadása a mi holttestünket is a porból felkölti, megeleveníti és majd újonnan élünk. Méltó hát ünnepelnünk e napon. —- Győzelmi nap ez. Soha ember akkora győzelmet nem nyert, mint e napon az emberré lett Isten. Fia. Soha olyan félelmetes ellenséget még nem győztünk le, mint Ő. Soha olyan teljes nem volt az élet diadala, öröme, boldogsága, mint a minővé Ő tette azt, feltámadásával. Jertek hát, ünnepeljünk! Menjünk az Isten házába. Mert ekkora örömet nem bir el az embersziv magában. El kell azt mondania másnak. Ujjongva, repesve. Hiszen szinte ki akar csordulni a szivünk, hogy reményei ime valóra váltak. Hogy többé nem kell sirnia, nem kell csüggednie, nem kell szomorkodnia. Hogy hiába fenyegeti koporsó, hiába az ősz, a tél, a sir. az elválás. Nem, még csak el sem válunk: hiszen sietünk az előttünk elmenők után. Nagy sereg gyűl, mindig több odafent, mint még idelent. És elől jár a mi vezérünk, a mi diadalmas Megváltónk, a kinek mindezt köszönhetjük. Óh, légy áldott, légy örökre áldott, édes Urunk! Te adtál vissza minket az életnek, az örömnek, a boldogságnak: mi meg Neked adjuk ezt a mi megváltott magunkat. lm, fogadd, — Tieid vagyunk ! Tóth Sándor. HÚSVÉTI BIZONYOSSÁG A tudomány azt tanítja, hogy az eső nem vész el, csak átalakul, a tapasztalás arra tanít, hogy körülöttünk a természet nem pusztul el, csak átalakul, husvét ünnepe arra tanít, hogy az ember nem semmisül meg, csak átalakul. Képzeljétek el, hogy ez nem igaz. Képzeljétek el, hogy a kőszén energiája - mikor tüzelünk — elvész végleg. Hogy az őszi levelek nyomtalanul eltűnnek, hogy minden pillanatban mindenütt, az esők nem átalakulnak, de végleg semmivé lesznek. Ma, holnap, holnapután. Mi maradna 1000 év múlva ebből a világból? Hol van a semmi, ahová eltűnnek a dolgok? A világegyetem, tudományunk tanítása szerint, nagyjából millió évek óta a mai alakjában van — ha mindig semmisül, mért nem semmisült meg? És ha elhisszük, hogy még egy gyufaszál sem veszhet el, egy kő se eshet ki a világegyetemből — hiszen az egész világegyetem összedülne, ha kirúgnánk belőle egy követ és helyébe tennénk a semmit — miért higyjük azt el, hogy az ember legyen az egyetlen valami, ami elpusztul és nem átalakul! Vagy ha el is hisszük, hogy az ember teste nem tűnhet el nyomtalanul, hiszen anyag — vájjon az ember lelke, szellemi erőinek összesé- ge, nem egy éppen olyan ténylegesen létező valami, mint a teste? Vájjon ember-q az az ember, aki nem akar, nem érez, nem tud? Azért mert kézbe nem tudjátok fogni az akaratot, érzést, tudást, hitet, azt mondjátok, hogy nincsenek? Vájjon az az elektromos erő, mely lokomotivokat húz, gyárakat dolgoztat, amely világit, fűt, főz, — az a hang, amelyet a levegőből rádiótok fog fel, amely muzsikát, dalt, szót hoz nektek messze városokból — azt mondjátok, hogy nincs, mert nem tudjátok megfogni? Mert nem látjátok? Mert nem tudjátok micsoda? Legyen alázatosabb a mi tudásunk! Tanuljunk többet és akkor látjuk be, hogy milyen keveset tudunk és mennyi tudni való lenne még! Azt mondjátok, mindez csak okoskodás? De ki látott már egy feltámadott embert? Ha a halálból feltámadt ember tapasztalatait nem is ismerjük, maradt ránk vallomás emberektől, akik úgy érezték, hogy meghaltak és feltámadtak már ez életben. Ezekből a vallomásokból következtethetünk arra, amit élő ember nem tapasztalhat, mint a csillagok' fényének színösszetételéből következtetünk, a soha (Folytatása a 11-ik oldalon.)
