Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1925-04-04 / 14. szám

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 9 oldal

A kazamata vas ajtajában zörögve fordult meg a kulcs. A mai napra befejeződött a foglyok élete. Az egy órai séta ideje lejárt.

A hadifoglyok fáradt közömbösséggel ülnek, vagy feküsznek le a nyirkos szalma vacokra.

Az egyik sarokban egy bulgár ül. Alsó lábszárai rongyokba burkoltak. Meredten bámulja a fekete, piszkos, salét- ronios falakat, amelyekre sok-sok szenvedésnek emlékei vannak felirva, bekarcolva. Húsz esztendei fogságra Ítélték el tegnap. Szökni akart és szökés közben egy őrt megsebesített. Ő senkivel nem tud szót sem váltani, mert a többiek mind magyarok.

Halálos csönd a kazamatában. A márciusi nap az udvaron, a régi sok viszontagságot átélt várfal köveket szárit- gatja. De ide soha-soha nem bújhat be csak egy aranyszála se. Itt félhomály üt tanyát akkor is, ha kévékben omlanak alá a napsugarak. A vasrácsos ablakon szomorú szemek bágyadtan nézik a fényes sugarakat s amint visszaverődnek a tört szemekben, mintha távoli világok képe jelennék meg. Mindenikben más- más, de mindenikben szebbnél-szebb kép.

Egy alföldi tanya, fehér házikóval, körülötte zöld szőnyegü buza-vetés. Az udvaron játszó gyermekek, a szobában egy arckép előtt siró feleség.

Hegy ölében fekvő kis falu, egy portás udvar, az udvaron messze-messze sóhajtozó édesanya.

Tiszaparti kertben dolgozó leány, a kinek a lelke egy felhőbe kapaszkodva száll-száll valaki után, valahová.

Egy pillanat alatt mindenkit haza vitt a napsugár fényes szárnya s egy pillanat alatt mind visszatértek s ijedten ismertek egymásra és a sötét kazamatára.

És vontatottan megindul az élet, a szigorú fogságban levők élete.

Malom játékot, bicskával faragott sakkot, zsíros, hiányos kártyát kotornak elő a vackok alól. Összeülnek négyen-öten és feledni próbálnak fehér házikót, portás udvart, tiszaparti kertet.

Egy őszes hajú, nyurga, aszott ember, kotorász-kotorász a nyirkos vacka alatt. Idegesen keres.

A túlsó oldalról sunyi képpel lesi egy barna bajuszu tagbaszakadt legény és rászól:

— Kend meg tán István bácsi a szabadságlevelét keresi? Igyekezzen, még meg is találhatja. — Nagyot röhög hozzá.

Erre a szalmáról feltápászkodik egy másik, harminc év körüli férfi is és oda- somfordál.

— Hájjá kend! Ne kotorásszon má, mer még azt hiszik a szerbek, hogy lyukat ás és Belgrádot a levegőbe akarja röpíteni. Ászt a bolondos könyvet meg kidobtuk. Minek a? Maga is jobban teszi, ha nem tölti vele az idejét, mer még megbolondul. Észt meg nem akartuk, hát eldobtuk.

István bácsi ijedten tekintett fel a két férfira, akik ekkor már a háta mögött állottak. Felegyenesedett a földről s halált megvető tekintettel igy szólt:

— Ha ti elsikkasztottátok a Bibliámat akkor.... akkor én.... én megfojtalak mindkettőtöket! Ha ti ilyen lelketlenek tudtatok lenni, hát én is.... eh miket beszélek.— Uram bocsá’ — ha meggyaláztátok is az Ur Igéjét, azért bocsásson meg néktelc az Isten. Én nem is haragszom reátok. Inkább imádkozom értetek, hogy világosítsa meg bensőtöket az Ur. .

— No ne haraguggyék kend — szólt Tóth Pali, a barna bajuszu legény — itt a könyve, csak meg akartuk tréfálni, merthogy féltjük magát, hogy megbolondul attul a sok olvasástól; oszt’ a Bede János azt találta ki, hogy igy kigyógyithattyuk a bibliás bajábul. De hogy mit tud maga annyit olvasni abbul a könyvbül, csak amióta én látom, má azóta is elolvashatta vóna néccer is. Én inkább olvasnám a Ri- naldó Rinaldinit, annak legalább van értelme, eccer má olvastam.

— Oszt’ mit tett magával az Isten jobbat, mint mivélünk — szólt közbe Bede János — maga is itt döglik meg, meg mink is. Magát is elássák, mint otthon a kutyát, meg minket is. Azután meg bánnya az Isten, hogy mi lesz.

— Ugyan-ugyan fiaim ne vétkezzetek — felelt szelíden Görbe István. Ne terheljétek a lelketeket. Most nehéz a sorunk, de majd csak segít az, akinek tudta nélkül egy verébfia sem eshetik le a fészekből.

— De én se, maga se, meg a többiek se vagyunk verebek. Ha annyi verébről kell gondoskodni az Istennek, hát nem is gondolhat ránk — gúnyolódott Tóth Pali.

— Gyere no, Pali; add oda a könyvet, hadd bolonduljon bele.

Ezzel a két fogoly odébb állt, Görbe István pedig leült a szalmára és nagy mohósággá nyitotta ki tépett, gyűrött Bibliáját....

Ebéd idejére megint kinyílt a kazamata ajtaja. Amikor behozták a nyomorúságos ételt, valami állati vágy fogta el a foglyokat: enni, enni. Megtölteni a gyomrot. De ez az izgalom hamarosan lecsitult. Ha lett volna is ízletes étel, az összeaszott gyomor hamar a megteltséget érezte volna. így is elég volt, egy kis bab, vagy kevés kása, vagy krumpli. A tengődő élet nem nagy igényű.

És kezdődött újra az idő agyonütése.

De ma ebéd után nagyon izgatott lett a kazamata szomorú serege.

Két szerb katona érkezett és Bede Jánost elvitték.

— ítéletet hozni, — magyarázta meg az egyik őr, aki valamicskét magyarul is gagyogott.

Erre az értesülésre még a szokottnál is nagyobb csend borult a kazamata lekói- ra. Egy ideig ez a csend ült a lelkeken, azután pedig halkan, fojtottan megindult a beszélgetés.

— Hát nem kellett vóna Jánosnak leszúrni azt a szerbet, lehet, hogy el is engedte vóna, — magyarázta az egyik társaságban valaki.

— No, hogyan gondolod ezt komám, mer mikor kiugrott a vontból, ahogy Nis- ből gyöttiink, én láttam, hogy az a szerb, ott a töltés mellett egy nagy bottal szaladt felé. Hát inkább ott várta vóna meg a halált. így még meg is maradhat. Az a bulgár is csak húsz évet kapott, az igaz, hogy akit megszűrt, az a szerb nem hótt meg.

— No István bácsi, most olvasson rá a maga könyvibül a Jánosra, vagy a bírókra — szólt oda Görbe Istvánnak Tóth Pali.

Az őszfejü ember fel se nézett s csak igy szólt:

— Éppen most olvasom öcsém, akik az Urat szeretik, azoknak mindenek egyaránt javukra vannak.

Ezzel megállóit a beszélgetés is. Egy nagy, nehéz árnyék feküdt a lelkekre. — Hátha egyik bajtárs megint elköltözik, mint már annyian elmentek. Holnap, ugyan nem én leszek-e soros ? Ez a kérdés odameredt minden lélek ajtajára. Mert akik itt voltak mind külön is bünösebbek- nek találtattak a többi hadifoglyoknál. Mindenik követett el valamit fogsága idején. A legtöbb szökni akart. Haza, haza, a vágyva-vágyott országba, faluba.

Alkonyodott. Bede János még mindig oda van. A vacsorát is behozták. De a torkokon megakadt a falat, amikor JáHalálból az életbe