Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-03-28 / 13. szám
4. oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 13-ik szám AZ EGYHÁZ MUNKÁLKODÁSA Az anyaszenteg'yház a legnagyobb és legfenségesebb intézmény ezen a világon. Nagyságához és méltóságához képest azonban nem tehetett meg mindent, amit meg kellett volna tennie. Ennek oka az, hogy tagjai közönyös indulattal és kicsinyeskedéssel kezelték ügyeit. Az anyaszent- egyház nem tudta megoldani azokat a nagy kérdéseket, amikkel szemben találta magát, mert tagjai nem részesítették Istennek ezt a nagy és szent intézményét kellő anyagi támogatásban. Bármennyire fázunk még csak a gondolatától is annak, hogy az egyházat üzleti alapokra fektessük: el kell ismernünk, hogy egy egyház sikeres vezetéséhez kell annyi üzleti érzék, mint bármely más — különben pénzszerzésre alapított — vállalat felvirágoztatásához. És én nem habozom kijelenteni, hogy az egyház-is üzlet. Csakhogy nem embereké, hanem Istené. Istennek nagy és fenséges üzlete ez, melynek vezetésével, sikerre, diadalra juttatásával bennünket, embereket bizott meg a gondviselő Isten. Sáfárok vagyunk. Istennek sáfárai s nekünk az a kötelességünk, hogy Istennek ezt a fenséges intézményét, ha tetszik üzletét: az anya- szentegyházát gondozzuk s nyereségről nyereségre vigyük, persze lelki értelemben véve. Sokan azt mondják, hogy az anya- szentegyházban üzleti szellemnek, vagy üzleti rendszernek nincs semmi helye, mert ez a felséges Istennek szent és örök intézménye. Nincs igazuk. Mert bár az egyház a felséges Istennek szent és örök intézménye, de ez a felséges Isten a jó rendnek az Istene, aki nagy szomorúsággal nézi már hosszú idő óta, hogy az ő sáfárai hanyagul, nemtörődömséggel kezelik a fen séges, isteni intézménynek ügyeit. Isten a jó rendnek, hogy úgy mondjuk: az üzleti rendnek az Istene, aki Pál apostolon keresztül már régen megmondotta, hogy: “A hétnek első napján tegye félre min- denitek magánál, amit sikerül összegyűjtenie ....” (I. Kor. 16:2). Malakiás próféta utján pedig azt mondja: “Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban.” (Mai. 3:10.) Olykor-olykor elismerésünknek és ezzel kapcsolatban önelégültségünknek adunk kifejezést a fölött, hogy mily nagy és szép munkát fejtett ki Krisztus anya- szentegyháza az elmúlt kétezer esztendő alatt. De ha igazságosak akarunk lenni, be kell ismernünk, hogy nevetségesen kicsiny ez az eredmény ahhoz képest, amit az Ur joggal elvárt volna tőle. Ámde bi- rálatot mondani az anyaszenteg'yház munkálkodása fölött csak annak van joga, aki rendszeresen behozta ide az ő tizedét. Az egyház feladata az, hogy kútfeje legyen a tiszta víznek; hogy kies patak s kövér legelő legyen, melyben a szomju- hozó és éhező lélek megelégittetik; hogy központja legyen az erénynek s istenes életnek. A tagok itt szerzik meg a becsületet, az igazságot, a tisztaságot, a szentséget. Innen sugárzik ki a családokba a családi élet szépsége, kedvessége és boldogsága. Ez az alapja a nemzet jólétének, erkölcsének, nagyságának és fejlődésének. Innen indul ki az emberiség megváltása is. Egy ilyen nagy és széles körre kiterjedő intézményt azonban nem lehet pénz nélkül fenntartani. A szükséges pénznek pedig az egyházat alkotó tagoktól kell bejönni, de nem kényszer-adózás utján ; még csak nem is ajándékképen. Mert nem ajándékozhatunk abból, ami nem a miénk. Már pedig nekünk nincs semmink. Minden Istené. És amikor mi az egyházra adakozunk, nem a magunkéból adunk. De még csak adakozásról sem leltet szó, hanem csupán arról, hogy egy részét annak, amit az Isten gondozás végett reánk bizott, Isten tervének megvalósítására, az anyaszenteg’yház munkájának kiszélesítésére fordítjuk. És ha ezt nem tesszük meg: magát az Istent raboljuk meg. Igen sok egyház hajója jutott már zátonyra csupán csak azért, mert a sáfárok hamisan sáfárkodtak. Mi eddig téves alapon kezeltük mindazt, amivel birtunk. Ha adtunk valamit az egyháznak, azt hittük, hogy ezzel Istent magunkkal szemben még le is köteleztük. Pedig adományról nem is lehetett szó. Csak arról lehetett szó, hogy mennyit tartunk meg magunknak abból, amivel Isten elhalmozott bennünket! Minden az Istené. Mi csak sáfárok vagyunk. S mindenről, amit Istentől kaptunk, számot kell majd adnunk. Elszomorító az, hogy az egyház szükségleteinek fedezése végett a tagokat meg kell adóztatni. Igaz, hogy itt Amerikában már nem igen adóztatnak meg senkit, de igen sok tag még mindig egyházi adónak tekinti azt, amit az egyház fentartására ad. Helytelen felfogás. A keresztyéni szellemnek sokkal inkább megfelel az önkéntes adakozás. Adjon mindenki annyit, amennyit lelke diktál. Ez már haladást jelent. Csak az a baj, hogy még igy sem jön be az az összeg, ami okvetlen szükséges Isten országának akadálytalan építéséhez. Talán ez az oka annak, hogy egész meghonosodott nálunk a táncmulatságok rendezése az egyház pénztárának gyarapítása végett. Ma már vannak amerikai magyar református egyházak, melyek az istentisztelet helyét mulatóhellyé, Isten- nek.házát a kufárok barlangjává sülyesz- tették. Az Istennek szentelt hajlékban peng a sarkantyú, csörög a pohár s a szesztől felkorbácsolt kedély durva kitörésekben mutatkozik. A nyereségből talán jut néhány dollár az egyház pénztárába is, de én nem hiszem, hogy valaki ki merné mondani, hogy az ilyen módon fenntartott egyház Isten előtt kedves intézmény ; hogy az ilyen adakozás Isten előtt kedves. Nem, nem lehet ez Istennek tetsző, mert ez Istennek egyenes megcsúfolása. Van egy újabb módszer, mely szerint az anyaszentegyházat nagy és felelősség- teljes munkájában ellátják a tagok a szükséges anyagi erővel. Ez az úgynevezett boríték rendszer. Minden tag kap minden hétre egy kettős borítékot. Az egyik részébe beteszi az egyház fenntartására szánt heti adományát, a másik részébe pedig beteszi a jótékony célra szánt adományát s ezt minden vasárnap elhozza magával a templomba s beteszi a perselykosárba. Tudomásom szerint még egyetlen magyar református egyházba sincs bevezetve ez a rendszer. Az amerikai gyülekezetek azonban már évek óta igy hozzák össze az egyház fenntartására szükséges összegeket. És ahol csak eddig bevezették ezt a rendszert, mindenütt igen áldásosnak bizonyult. Pedig ők is idegenkedtek tőle eleinte, sőt nagy veszedelmet láttak benne. Ma már azonban csak elismerő hangokat hallunk ezzel a rendszerrel kapcsolatban. És ha mi nem tudunk majd egyszerre egy nagy lépést tenni: ajánlatos lenne, ha a mai, meg nem felelő és igazán rendszer nélküli egyházi adakozásunkat erre a borítékos rendszerre tennők át. Én azonban biztos vagyok abban, hogy ez a borítékos rendszer néhány év múlva kimegy a divatból s uj rendszer foglalja el a helyét. Talán maga a boríték meg fog maradni. Ámde a benne elhelyezett adomány a mostaninál sokkal nagyobb lesz, mert az egyháztag jövdedmének egy tizedét fogja tartartalmazni. Mert közeledik az idő, amikor meg kell valósítani a sáfárság nagy gondolatát, ami abban áll, hogy minden az Istenné. Az ember csak sáfára annak, amije van. És nem az lesz a kérdés, hogy mit adunk az anyaszentegyháznak, hanem az, hogy mit tartunk meg magunknak abból, ami az Istené! MENEELY BELL 00. TROY, N. Y. and 220 Broadway, N.Y. BELLS
