Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-03-28 / 13. szám
13-ik szám AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 3. oldal MEGJEGYZÉSEK \ BETEGEK LÁTOGATÁSA Ameriká- ^ ban a lelkipásztornak egyik kötelessége; még pedig olyan kötelessége, amit minden körülmények között teljesítenie kell. Nincs talán egyetlen magyar református lelkipásztorunk sem, aki ennek a kötelességnek eleget ne tenne. Nem is erről akarunk szólani. Hanem arról, hogy mennyiben teljesítsük a beteg látogatásával kapcsolatos másik kötelességünket? Imádkozunk-é a beteg ágyánál, a beteggel, a betegért? Mert amikor a beteget lelkipásztori látogatásban részesítettük, érdeklődtünk hogyléte után, elbeszélgettünk véle az időjárásról, megtárgyaltuk a napi eseményeket, megbiztattuk a fölgyógyulás reményével, de a Bibliából nem olvastunk fel előtte néhány vigasztaló igét, kezeinket nem kulcsoltuk imára, nem kértük Istennek mindenekre elégséges kegyelmét a beteg számára, akkor a mi látogatásunknak még nem volt meg a ki- vánt eredménye, akkor még nem tettük meg mindazt, amit tennünk kellett volna. — Pedig a beteg vágyik imádkozni s ha lelkipásztora látogatja meg: egyenesen kívánja, hogy segítse őt az imádság szárnyain az Isten közelébe emelkedni. Tudja, érzi, hogy az imában áldás, bizalom, türelem és gyógyító erő rejlik. És mi mégis — amerikai magyar lelkipásztorok — mégis nem imádkozunk a beteg szobában! Szégyenlünk imádkozni! Vagy nem igy van? Cáfolja meg, aki meri! APUNK MÚLT HETI számában az egyházi hírek között egy szerényen meghúzódó értesítés jelent meg a chicagói társegyházak közös presbiteri gyűléséről. Talán fel se tűnt olvasóink előtt. Pedig ez a hir ma az amerikai magyar református egyházak igazi szenzációja. Arról van ebben szó, hogy az egyház lelkészének, Boros Jenőnek, a fizetése marad továbbra is 3000 dollár s a lelkészné dija pedig 600 dollár. Tehát a chicagói egyház a lelkészcsaládnak évi 3600 dollár egyenes fizetést ad. Ez ma Amerikában a legmagasabb magyar református lelkészi fizetés. Kétséget kizárva Boros Jenő megérdemli ezt a fizetést, sőt megérdemelne még többet is, aminthogy a többi lelkészek is mind többet érdemelnek, mint amennyit kapnak. Nem is Boros Jenő előtt akarjuk mi ez alkalommal az elismerés zászlaját meghajtani, hanem a chicagói társegyházaknak közös presbitériuma előtt. A nélkül, hogy egyetlen amerikai magyar református egyházat is a legcsekélyebb mértékben sérteni akarnánk, kijelentjük, hogy a chicagói egyház az egyedüli ma Amerikában, amelyik a lelkészfizefést illetőleg a helyzet magaslatára állt. Önmagát becsülte meg a presbitérium, amidőn a lelkész fizetését 3600 dollárban állapította meg. De ugyanakkor nagyon bölcsen cselekedett. Mert csak az a lelkipásztor képes eredményes munkát kifejteni, aki nincs kitéve az anyagi gondoknak. Aki csak akkor tehet eleget társadalmi kötelezettségeinek, csak akkor vehet egy darab ruhát családja bármelyik tagjának, ha adósságba veri magát: az nem merülhet el munkájában igazán. Mert bármily ideális szempontból nézzük is a lelkipásztori hivatást, nem térhetünk ki az elől az igazság elől, hogy a mindennapi kenyérre még az Ur szolgájának is szüksége van. Már pedig, ha még ez sincs meg, nem is szólva egyebekről, a gond terhes fellege lebeg állandóan a lelkészcsalád feje fölött s ez a gond a lelkipásztor munkaked vét elveszi, erejét megőrli, lelkesedését lehűti s végeredményében maga a gyülekezet vallja ennek kárát. Ezért gratulálunk mi a chicagói egyházak közös presbitériumának akkor, amikor lelkészüknek 3600 dolláros évi fizetést biztosítsanak. Tudják, hogy kamatostul fogják visszakapni annak a lelkes, odaadó s gondnélküli munkálkodásnak az eredményeké- pen, amit jól fizetett lelkipásztoruk az egyház érdekében nyugodtan fejthet ki. Gondolkozhatnának e fölött a többi, különösen a nagy egyházak presbitériumai is! |^GY MÁSIK ÉS IGAZÁN örvendetes eseményről is meg kell ez alkalommal emlékeznünk. Magán utón is, de meg a napi lapokból is tudomást szereztünk arról, hogy Kalassay Sándort, a ligonieri árvaház igazgatóját, az “árvaatyát”, a mint ő maga legjobban szereti magát nevezni, nagy kitüntetés érte. Magyarország kormányzója a jótékonyság terén általában szerzett érdemei elismeréséül a Magyar Vörös Kereszt Érdemkeresztjét adományozta neki. Kedves kötelességünknek tartjuk, hogy ennek a jól megérdemelt kitüntetésnek alkalmából is csatlakozzunk azoknak nagy táborához, akik üdvözölték az “árvaatyát”. Tudjuk, hogy nem várja tőlünk ezt a nyilvános üdvözletét. Sőt — ismerve szerénységét — még talán meg is fog neheztelni, hogy igy foglalkozunk a dologgal. De nem törődünk véle. Az érdem érdem. És ha az érdem elismerésre talál, szent kötelességünknek tartjuk, hogy a kitüntetett lelkésztársunkkal együtt örvendezzünk. — Áldja meg őt az Isten és tartsa meg számunkra, no meg az árva gyermekek számára is még igen sok esztendeig. A PRESBYTERIANUS EGYHÁZ ro- ^ hamlépésekkel halad előre a fejlődés utján. Nem rég szervezték újjá ennek a hatalmas kálvinista közegyháznak kormányzó testületét. Ezt a testületet “General Council ”-nak nevezték el. Hatásköre körülbelül ugyanaz, ami a magyarországi református egyház “Convent’’-jének. A General Council e héten tartja gyűlését az ország fővárosában, Washingtonban a végből, hogy a május 21-én, Colum- busban, Ohio, tartandó zsinati gyűlést előkészítse s a zsinat elé terjesztendő tárgyakat megvitassa. Négy igen fontos dolgot kell a General Councilnak megtárgyalnia, kellő formába öntenie és elfogadás végett a zsinati gyűlés elé terjesztenie. Ezek egyike az a terv, amely szerint a washingtoni presbyteriánus gyülekezeteket hivatásuknak megfelelőleg ki kell bővíteni, tovább kell fejleszteni s valamennyit állandósítani kell és ha a szükség azt kivánja, egyes gyülekezeteket át kell helyezni a számukra inkább megfelelő városrészekbe. — Egy másik pedig az, hogy meg kell indítani a mozgalmat arra nézve, hogy az ország szivében, az ország fővárosában építtessék egy olyan monumentális templom, ami kellő képen fejezné ki a presbyteriánus hitfelekezeteknek nagyságát, gazdagságát, kálvinista s nemzeti jellegét. Ha már a presbyteriánus vallás az ország elismert nemzeti vallása: legyen ennek a vallásnak az ország fővárosában egy igazán méltó kifejezője is. — A harmadik terv az, hogy minél előbb meg kell építeni Washingtonban a Presbyteriánus Egyház központi épületét, a melyben idővel elhelyezést találna a közegyház minden hivatala. Ma ezek a hivatalok szét vannak osztva az ország különböző részeiben. A terv szerint idővel az ország fővárosába futnának össze a közegyház kormányzatának minden szálai, így el lehetne érni azt, hogy a Presbyte- rianus egyház döntő befolyást gyakorolna az Egyesült Államok nemzeti és vallásos életére. Végül a negyedik nagy terv az lenne, hogy alapítanának Washingtonban egy olyan felekezetközi egyetemet, amelyben minden amerikai protestáns felekezet közösséget vállalna s amelynek révén aztán az egyre erősbödő s Washingtonban összpontosuló katholikus befolyást ellensúlyozni lehetne. — Nagy és messzire kiható tervek ezek s mi naponként imádkozunk azért, hogy a törekvést'siker koronázza!
