Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-03-07 / 10. szám
10-ik szám AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 13. oldal rálya parancsolja ezt? — kérdezte az altiszt. — Csakugyan. — Akkor hát akarok. Kereste Isten tekintetét, hogy kegyelemből Tőle való életet nyerjen. Nem tudjuk, mit beszélt Istennel s Isten vele a következő napokon és éjszakákon. De annyi bizonyos, hogy a következő vasárnap mint újjászületett ember, mint Isten boldog gyermeke ment az istentiszteletre s tizenegy újoncot vitt magával, DORONKAINÉ kegyetlen keményen be- szélt ez egyszer a leányával. Nagyon szerette őt, hiszen olyan kedves jó leány aligha volt még egy a faluban, mint az övé. De már nem birhatta tovább azt, hogy legyen egy dolog, a miben a lánya szembeszáll vele, a miben nem akar engedelmeskedni egy világért sem. — Hátha nem mégy el Eszter, — szólt rá mégegyszer keményen, — nem vagy az én leányom! Kitagadlak. Rád se nézek. Eszter máskor mosolygó szemét könny futotta el. Tekintetében mintha a félelem érzése is ott borongott volna. Szomorúan ingatta a fejét. — Nem mehetek el édesanyám. Ne haragudjon rám..., de én nem tudok oda elmenni. Egyszerű ésszel azt hinné az ember, mikor ezeket, a szavakat olvassa, hogy Boronkai Esztert valami olyan helyre küldözgette az anyja, a hol valami épületes dolgok folynak. Nem. Boronkainé bálba szerette volna vinni a leányát. Szépen kiöltöztetni, aztán büszkélkedni vele. Olyan volt az Eszter, mint egy üde szép rózsabimbó. Hadd látná meg mindenki, hogy nincs több olyan lány a faluban, de egy sem, mint az Eszter. A leánya azonban nem engedett. Szívósan, határozottan ismételgette: — Nem mehetek. Nem megyek, édesanyám.-— Hát aztán, — vette elő az utolsó tromfot az anyja, — itt akarsz maradni a nyakamon vénleánynak? Hiszen igy sohase visz el senki. Hiszen a szégyenem leszel! Hát azért küzködtem érted az édesapáddal együtt? Vén leány maradsz, tudod-e? De az Eszter még erre az érvre sem hallgatott. Csak ingatta a fejét szomohogy azok is hallják az Isten kegyelméről szóló igét. Kedves barátom, te meghallottad-e a kegyelem szavát, a mely hívogat? Találtál-e örök életet Jézusnál, megtaláltad-e azt az életet, a mely Jézus halálos sebeiből fakad? Isten szeretete hiv! De azt is mondja az Ur: “Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményitsétek a ti sziveiteruan. Boronkainé pedig, mikor látta, hogy mire sem megy, összecsapkodta a kikészített szép ruhákat és bosszúsan ült le a kályha mellé. A lányához egész nap, egész este egy szót sem szólt. A harmadik faluban, szép, magas, nagy házban Mike Jánoséknál nagy családi tanács van. A legifjabb, kedves, jó fiú, — a Pál házasodni készül. És baj van ezzel a házassággal. Már legalább is a családi tanács úgy véli. Ki hallotta az ismeretlenből, nagy messzeségből — (a harmadik faluból) házasodni? Csak úgy egyszeri látás után. De Pálunk nem enged. — Már hiába szól kegyelmed, — veti oda a nagybátyjának, — én láttam a szemében annak a kedves lánynak a jóságot. Aztán beszélgettünk... sohasem felejtem el... Itt van már a képe a szivembe zárva. Elmegy kegyelmed ugy-e, édes apám és megkéri nekem.... A Mike-család végül is úgy döntött, hogy a tapasztalt, okos, csavaros eszü s a mellett igen jólelkü Mihály báty’ elmegy előbb körülnézni. Elmegy előkö- vetségbe. * * * így lett, hogy éppen a bál utáni dél- előttön, mikor a tegnapi nappal együtt Borokainé talán már százegyedszer vetette leánya szemére azt, hogy vén lány marad, idegen ember kocogott az ajtón. A Mike Mihály jött követségbe. Mert az ifjú Mike Pál szivének Eszterünk volt a választottja. Együtt jöttek egyszer a városból s Pál a maga faluján túl is elkísérte a szelíd, kedves leányt. Ott ismerkedtek meg s már ott határozta el Mike Pál, hogy a mit a szive mond, arra fog hallgatni. Az öreg Mike Mihály hát bekocogott. Boronkai uram valahonnan ismerte őt. Szívesen is fogadta. — Eljöttem, öcsém, Kisfaludva. Először, mondok, ide nézek be hozzátok. Célom is van vele. — Akárhogyan jött kegyelmed, szívesen látjuk — szólt mosolygósán Boronkainé. Mike Mihály leült s elbeszélgettek mindenről. Talán két óra is eltelt már és csak folyt a szó közömbös dolgokról. Az időről, a drágaságról, egyéb bajokról. Csak arról nem szólt Mike Mihály, a miért küldték. Nézte, mint ül Eszter csendesen, illedelmesen, szótlanul a padkán s mint jár szorgalmasan két keze. Valami kézi munkát csinált. Végre is hozzákezdett az öreg. Látni látott már mindent. — Van nekünk egy fiunk. Már hogy az öcsémnek, a Jánosnak. Bizon bajban vagyunk vele. Házasodni kéne neki. (Eszter erre a szóra erősen lehajtotta a fejét a munkájára. De Mihály bátya csak meglátta azért az arca pirossá- g'át. Ezt megelégedetten tudomásul is vette.) — Hát hiszen van leány elég, — tréfálkozik Boronkainé. — Van, van, — hagyja helyben Mike Mihály, — de meg kell ám azér’ fontolni azt- Addig kell válogatni, a mig lehet. IVfer’ ha egyszer megvolt az esküvő, nincs már ott segítség. — Biz’ az igaz! — bólongat rá Boronkai uram. Mire *a beszélgetésben idáig elértek, mindenki tudja már, hogy mi járatban van Mike Mihály. Különös dolog a harmadik faluban kereskedni, de ha már igy van, jól van. Boronkainé boldog izgalomban néz a lányára. Oda is megy hozzá, megsimogatja szép, szőke haját. Titokban oda is súg neki: — Eszterkém, okos légy! Mike Mihály felsóhajt még egyszer. Bánatosat, nagyot sóhajt. ;;= FIZESSEN ELŐ A Reformátusok Lapjára KIADÓHIVATAL: 7911 W. JEFFERSON AVE. DETROIT. MICH. SZERKESZTŐSÉG CIME: 8016 VANDERBILT AVE. DETROIT. MICH. ket!’ LEÁNYKÉRÉS
