Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-03-07 / 10. szám
14. oldal AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 10-ik szám — Mer’ van má’ nekünk egy menyünk. Az öcsémnek, úgy értsék. Hej, hej! Úgy mondta ezt Mike Mihály, hogy Boronkaiék valami rosszul sikerült házasságra gondoltak. — Olyan asszony az, hogy oda se néz a fiatalságának. Nem kell annak se mulatság, se semmi. Még az ifjú férjét is otthon tartja, vagy elviszi olyan bibliás- estére, meg miegyébre. Eszter csillogó szemmel hallgatta ezt a beszédet és fel is kiáltott: — Óh, de jó asszony lehet! Boronkainé dorgálólag nézett a leányára, Mike Mihály pedig lecsüggesz- tette a fejét. — Aztán tudják, — folytatta, — a múlt nyáron kint volt a sarju száradtan, rendekben s erősen felhőzött, — s nem ment ki egy világért vasárnap a rétre, hogy legalább petrencékbe rakták volna, az urát se engedte... —Óh, de kedves lehet, — szólt ismét az Eszter. Boronkainé odament lassan a lányához s titkon megcsipte öt. Mit beszél ez az oktalan lány. Hiszen a vendégnek úgy látszik éppen nem tetszik az első menyecske a maga komolyságával. Elrontja ez a lány minden szerencséjét. S valóban Mike Mihály az Eszter szavai után már nem sokat időzött. Búcsúzott és ment. Mikor elment, akkor kapott még az Eszter kemény oktatást az anyjától. Minden harmadik mondat igy szólt: — Ezzel a szenteskedéssel sohasem mégy férjhez! Most is hogy elriasztottad ezt a jó embert... Pedig milyen szép házuk van Regőcén, kettő is, sóhajtott hozzá. * * * Mike Mihály hazaért; derűs, mosolygó arccal nyitott be a szép Mike ház ajtaján. Ez volt az első szava: — No, Pali fiam, szólj csak az édesanyádnak, hogy siessetek azért a lányért ... Ide való az a mi istenfélő hajlékunkba. * * * Óh, hogy csodálkozott Boronkainé, mikor másnap csengős szán fordult be udvarukba s ünneplőben leszálltak róla Mike Pál szülei, aztán komoly, tisztes szóban megkérték a jó kis Eszter kezét az ő szelíd, komoly Pál fiuk számára. Később ő maga Boronkainé százszor is elemlegette a rokonlányok előtt: Mire való az a sok mulatság?! Nem lehet azokon jó férjet kapni. Lássátok, az én Eszterem sohase járt oda s ki járt olyan jól a faluban, mint ő? Mert hát őket a jóságuk, meg a szelídségük, meg az imádságuk hozta össze. Boldogok is nagyon, mert velük van az Isten. ír. Falusi templomban Irta: SZABÓ ENDRE. Derűs nyári reggel — harangzúgást hallok, Beh régen hallottam én ezt a harangot, Beh régen, beh régen! El is felejtettem, Emléke elaludt lassan a lelkemben, • H°gy innét elmentem. Hogy szivembe zúg a harang szava újra, Emlékeim álmát valami elf ujja, Éber ábrándokat szövöget a lelkem, Gyermekkorom újra itt van a jelenben, A többit felejtem. Megyek a templomba. . . Szivem elfogultan Nyüzsög kebelemben, mig odavisz utam, S mintha nagy bűnöknek megbánója volnék, Szorongva tűnődöm magamban: ha én még Imádkozni tudnék. Hej, mert a mig jártam a hiú világot, Úgy elfelejtettem én a Miatyánkot! Bele kezdek félve, elakadok benne, Csak a “mindennapi kenyérnek” kérelme Maradt meg eszembe'. — A kicsi templomba nagy komolyan lépek, Meghatottan nézem az ájtatos népet, Régiből ismerem a legnagyobb részit, Ők is megismernek, csodálkozva nézik: Mit keresek én itt. Fenkölt ünnepéllyel a zsolozsma zendiil S uj emlék fakad fel megint a szivembül, Uj emlék megint az ősz pap imájára, Mit a templom népe buzgón mond utána, Szemeit lezárva. Merengő orgona, komoly fehér falak, Félhomály, kopott szék, mind a régi maradt, Csak egy kellene még közibök: egy gyermek, Ki összetett kézzel édesanyja mellett, Buzgóságra gerjed. De hiszen ő itt van: összetett kezekkel Mondom a könyörgést a gyülekezettel. . .-— Imádkozni, mikor körültem e jó nép, Mintha csak most is a régi gyermek volnék, Tadok már,- tudok még.
