Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1925-03-07 / 10. szám

12. oldal Amerikai magyar reformátusok lapja 10-ik szám

MÉG NEM KÉSŐ!

A Niagara-folyó partján, ott, a hol a viz vad zuhanással rohan a tajtékzó vízesés felé, állítólag ezek a szavak olvashatók egy táblán: “Innentől kezdve nincs többé menekvés.” A ki ebbe a szilaj áradatba belekerül, az nem fordulhat többé vissza, nem evezhet többé ki a partra, azt nem menthetik meg a barátai sem többé. Még nem halt meg, de annyi, mintha meghalt volna. A menekülésnek minden reménységével fel kell hagynia, csak előre törtethet, mindig gyorsabban és gyorsabban, mig csak a mélységbe nem sodorja az ár, a hol a halál vet véget szörnyű bizonytalanságának. Kívül van azon a vonalon, a meddig megmenthető lett volna. Rettenetes tény, hogy vannak emberek, a kiket többször hivott az Isten kegyelme s a kik Isten szavát meg is értették, de megkeményitették a szivüket s egyszer azután kivül jutottak a menekülési vonalon.

Szives olvasó, siess a Megváltóhoz, hogy át ne hágd a menekülés vonalát! Különben egyre földhözkötöttebb és keményebb leszel, a mint múlnak az évek. A ki tisztátalan, egyre tisztátalanabbá válik. A bűn, a szükkeblüség, az önzés hátalma, a mindennapiság láncai mindig szorosabbra fűződnek az ember köré s az évek haladtával sokan teljesen elvesztik az Isten kegyelmének a megragadására való képességet. Egyszer azt mondta egy öreg ember, a kinek a Jézusról beszéltek: “Hiába beszéltek már énnekem. Ha még egyszer göndörhaju gyerek lehetnék s az anyám ölében ülhetnék, akkor még tudnék érezni, de most már teljesen úrrá lett rajtam a közöny, az érzéketlen- seg.

Óh, barátom, ezt nem azért mondom neked, hogy azt hidd, hogy már te is ebbe a siralmas állapotbo jutottál, — hanem azért, .hogy siess Isten irgalma előtt megnyitni a szivedet, hogy egyszersmin- denkorra megmenekedjél attól a szörnyű ponttól, a hol az van felírva: “Innentől kezdve nincs számodra menekvés!” A világ a maga múlandó dolgaival millió meg millió embert kötött és köt le. Ezek tönkremennek, nem mintha túlságosan rosszak volnának, hanem azért, mivel engedik, hogy a múlandó dolgok hatalmukba kerítsék, feltartóztassák őket és megkeményitsék a szivüket.

Egyiptom királyának azt az üzenetet küldte Isten Mózes utján: “Bocsásd el az én népemet!” Isten nagy csodákat tett, komoly jeleket mutatott, hogy a Fáraót meggyőzze róla, hogy a mindenható élő Isten küldte neki ezt az üzenetet, hogy meghajoljon Isten igéje előtt. De

először azt olvassuk: “A Faraó megke- ményité az ő szivét,” aztán pedig: “Az Ur megkeményité a Faraó szivét.” így megy ez ma is nem egyszer. Először meg- keményitik az emberek a szivüket; akármilyen sokszor szól is hozzájuk az Ur kegyelmesen, szeretettel, akárhányszor intik is őket hűséges, komoly bizonyságtevői Istennek, azt mondják magukban: “Nem akarok! Élvezni akarom a világ gyönyörűségeit, a bűnök gyönyörűségeit! Talán egyszer majd Jézushoz térek.” — Csakhogy aztán eljön az az idő, mikor már nem bírnak.

Mi, emberek, képtelenek vagyunk Isten kegyelmét és szeretetét megmérni, a mely hozzánk hajlik, bünterhelte nyomorultakhoz. Bizonyosan láttál már édesanyát, a ki végtelen szeretettel nevelte fel a fiát, a ki annyiszor virrasztóit át a betegsége mellett egész éjjeleket. S mikor a fia felnőtt, könnyek között kéri, hogy hagyja ott gonosz cimboráit s a bűn útját, de az hidegen és keményen utasítja el magától, a mint esdekelve a nyaka köré akarja a karját fonni, s csak azért is elmegy, nem törődve a leghűségesebb szeretetfakásztotta könnyekkel. S ez csak halvány képe annak, hogy mit tesz a dacos bűnös, a mikor Jézus kegyelmét elutasítja magától.

Senki se halogassa a lelkének a megmentését, senki se vonakodjék megragadni a kegyelmet, a mikor hirdetik neki! Nem mindenki számára van még alkalom és idő életének utolsó pillanatában a Jézushoz menekülni, mint annak a haldokló latornak a keresztfán, — kivált ha előzőleg már sokszor figyelmeztette Isten.

Weaver Richard, egy ismert angol igehirdető egy este Wolverhamptonban hirdette az evangéliumot. Előadás közben észrevette, hogy egy fiatal leányt szemlátomást megragadtak és elszomorítottak szavai. Beszéde végeztével odament hozzá és megkérdezte tőle, vágyik- e rá, hogy meg legyen mentve? Ha igen, adja át a szivét az Ur Jézusnak.

— Megteszem, — felelt a lány, — de még ma este nem.

— De holnap örökre késő lehet rá.

— Meglehet, de most nem foglalhatom le ezzel a kérdéssel a lelkemet.

S ezzel kiment á teremből. Weavert egészen felizgatták ezek a szavak; utána ment a lánynak s még egyszer könyörögve kérte, hogy ne halassza el a lelkének a megmentését, hiszen másnap örökre késő lehet. De a lány csak megmaradt mellette, Hogy: “ma este nem.” így ment haza is.

Másnap reggelizés közben elmondta az anyjának Weaverrel való beszélgetését és hozzátette:

— Most már sajnálom, hogy tegnap este nem vettem komolyan a dolgot s nem ragadtam meg az üdvösséget, amikor olyan világosan elém állitotta s a mikor olyan közel volt hozzám az Üdvözítő.

— Hiszen elmehetsz még jövő vásárnál} is az összejövetelre, — biztatta az édes anyja.

— De hátha meghalok addig, — vetette ellen a boldogtalan leány, —- olyan komolyan a lelkemre beszélt s azt mondta, hogy akármelyik pillanatban utolérhet a halál s ezért nincs vesztegetni való időm... Óh, ha most meghalnék, mi lenne belőlem ?!

Az édes anyja egészen megrémült és kérte, hogy csillapodjék le és reggelizzen szépen. De a leány csak folytatta:

— Óh, anyám, ha meg kell halnom, el vagyok veszve!

A csésze kiesett reszkető kezéből, hátrahanyatlott és meghalt, a nélkül, hogy bármi csekély életjelt adott volna még magáról. — Igen, “ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti sziveiteket.”

Isten komolyan és határozottan szól minden embernek: “Keressétek az Urat, a mig található, hívjátok Őt segítségül, a mig közel van.” Isten maga mondja, hogy van kegyelmi idő örök üdvösségünk megnyerésére, de eljön az az idő is, amikor a kegyelem ajtaja örökre bezárul. — Egy meg nem tért asszony azt kiáltotta a halálos ágyán a kétségbeesés gyötrelmében az örökkévalóság határán: “ Tudom, mikor szalasztottam el az üdvösséget.” Emlékezett arra a pillanatra, amikor Isten egészen a közelében volt, de ő azt felelte neki, a mit a római tiszttartó Pál apostolnak: “Mostan eredj el; de a mikor alkalmatosságom lesz, magamhoz hivatlak téged.” S Isten nélkül és reménység nélkül halt meg.

Barátom, ne tégy igy! Tégy inkább úgy, mint az a svéd testőr-altiszt, a ki Stockholmban hallotta az evangéliumot, a melyet egy hivő kapitány hirdetett a katonáknak. “Isten határozott kijelentése, hogy ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát. Ez megváltoztathatatlan parancsa a minden királyok királyának.” Ezt mondta a kapitány s aztán megkérdezte a legényeket, hogy meg akarnak-e hajolni Istennek e szava előtt, a Jézushoz akarnak-e térni, hogy uj életet nyerjenek Istentől.

— Csakugyan a minden királyok ki-