Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1925-03-07 / 10. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 9 oldal Í0-ik szám BŰN ÉS KEGYELEM Két évvel ezelőtt történt. Csöng a telefon. Felveszem a kagylót. A város keleti oldaláról jön a hívás. Temetni kell. Kis csecsemő fekszik halva. A család magyar s minden tagja hitetlen, de a kis gyermek temetésénél szeretnék azért a lelkipásztor szolgálatait igénybe venni. Gondolkoztam: menjek-e? Ha a rideg szabályokhoz ragaszkodom: nem vagyok köteles. Valami benső érzés azonban azt súgta, hogy menjek! * * * Megállók a ház előt.t Rozoga, régi faépület. Belépek. A kis koporsó ott van az előszobában, benne az alvó csöppség. A szoba berendezése nem mutat kényelemre, de nyomorra sem. íázét nézek. Senki más körültem, csak a család tagjai s a temetésrendező. A kis koporsótól oldalt ül a hintaszékben a nagyapa. Legalább nekem úgy tűnt föl, hogy az magával tehetetetlen: béna, megtört, őszbeborult öreg ember. Fáradt tekintete mintha a hülyeségre emlékeztetne. Mellette áll az édes apa. Erős, tagbaszakadt férfi markáns vonásokkal. Szemeit a földre sütve egy szó nem sok, any- nyit sem szólt. Az egész ember valami kellemetlen érzést kelce-t bennem. A koporsó mellett két kis fiú állott, mögöttük az édes anyjuk csöndesen zokogott, de arcáról mégis mintha valmi fásult nemtörődömség tükröződött volna vissza. Elvégeztem az előirt szertartást s föltűnt nekem, hogy semmi látható hatást nem gyakorolt rájuk. Beültünk a temetésrendező kényelmes kocsijába s vittük a kis holttestet a temetőbe. Útközben megered a beszélgetés s megtudom, hogy Budapestről kerültek valamikor Amerikába, hogy hát ők tulajdonképpen nem is reformátusok, sőt a társadalomnak ama rétegéhez tartoznak, amelyik önmagával is, meg az Istennel is meghasonlott s hogy mégis papot hozatali kis gyermekük temetéséhez, ezzel csak az édes anyának a kívánságát akarták teljesíteni, aki valamikor vallásos környezetben nőtt fel. Beszélgetésükből azt vettem ki, hogy az átlagembernél kissé műveltebb emberekkel van olgom. De azt is észrevettem, hogy ebben a családban mindenik szivén valami titkos, valami mélységes fájdalom rágódik. Gondoltam tehát, hogy az ismeretséget nem szakítom meg, sőt szorosabbra fűzöm s ha lehet, vissza vezetem őket az Ur Jézus Krisztushoz. Pár hét múlva felkerestem őket lakásukon. Kopogtatok. Senki sem nyit ajtót. Gonodltam: nincsenek itthon. Nem sokára ismét arra vitt utam s be akarok nyitni hozájuli. A kopogtatásra megint csak nem jő felelet. A szomszédban érdeklődtem a család után. Azt a feleletet kaptam, hogy elköltöztek. Nem tudják, hova. Többé nem, törődtem velük. Úgy vettem ezt isi, mint ama sok hasonló esetet, amilyennel egy lelkipásztor élete, különösen itt Amerikában annyira tele van. * * * Elmúlt két hónap, kopognak ajtómon. Kinyitom s belép egy gyászbaöltö- zött asszony. Fátyolát leveszi s nyomban ráismertem benne a kis halott édes anyjára. Most már nem oly fásult. Sőt látszott az arcáról, hogy valami nagy gondolat foglalkoztatja s alig várja, hogy szólhasson. — Beszélnem kell Tiszteletes úrral Kis gyermekem temetésén figyeltem Önt. Beszédéből azt vettem ki, hogy megérti a szerencsétlent. Nekem tanácsra van szükségem s nincs senki széles Amerikában, akihez mehetnék. A temetés óta Önt tartom hozzám legközelebb állónak. Ezután megkérdezte tőlem, hogy mi az én véleményem a bünbocsánatról? Vájjon az Isten meg tud-e bocsátani a bűnösnek? Mit gondolok én a ballépésről? Szívesen fogadja-é Isten a bűnbe esett szivet? Lehet-é a bűnös számára kegyelem? Jóvá lehet-é tenni itt e földön az elkövetett bűnt? Ha igen, miként? Érdemes-é egyáltalán a bűn bocsánatát kérni, már akár embertől, akár pedig Istentől, ha van Isten? Tehetségemhez képest igyekeztem a legkielégitőbb választ adni minden kérdésére. Beszéltem néki az Isten kegyelméről, végtelen szcretetéről, határtalan irgalmáról. Szóval igyekeztem beteg lelkére mindenképen jó hatást gyakorolni. Megköszönte. Azután búcsút vett tőlem, hogy megy. E helyett azonban a közelben levő karosszékbe vetette magát. Arcát zsebkendőjébe temette s elkezdett keservesen zokogni. Fájdalommal tekintettem a szegény asszonyra s bizonyos mértékben még magamat okoztam fajdalmáért. Azt inttern, hogy valamit mondottam néki, ami sebeit még inkább felszaggatta. Mikor megszűnt zokogni, hozzá fogott s minden f'en- tartás nélkül elmondotta történteiét. Se * Nem uj történet. Ezer és ezer hasonló játszódott le azelőtt is, azóta is és bizonyára ezután is meg fog ismétlődni. 0 és Kaszab Péter nagyon szerették egymást. De Péter szegény volt és szülei a Péter kenyeres pajtásához, a gazdag Geréb Lacihoz erőszakolták, kinek atyja jómódú asztalosmester volt Budapesten. Néhány viharos és boldogtalan esztendő következett ezután. Geréb Laci szerette őt, sőt volt idő, amikor imádta, de szerette jó barátját, Kaszab Pétert is, aki segéd volt az öreg Geréb műhelyében. — Férjem sokszor meghívta, —• úgymond — házunkhoz barátját, Pétert. Hiába tiltakoztam ellene. Nem hallgatott rám. Nem tudta minő veszedelemnek tesz ki engem, hites feleségét. Pedig igen jól tudta,hogy Péter és én szerettük egymást. Sőt mintha még gyönyörködött volna is abban, hogy ily borzalmas kisértésnek tesz ki engem is, barátját is. Egy szép napon aztán.... Péterrel együtt Amerikába szöktünk. Ezután elmondotta, hogy miként vált el törvényes férjétől s miként keltek egybe Kaszab Péterrel s miként jött rá évekkel azután, hogy a válás érvénytelen, mert az ügyvéd kijátszotta őket. Röviden leírta azt a pár boldog esztendőt, amelyet igy töltöttek s a nagy örömet és boldogságot, mikor az első s azután a második gyermekük született. Péter megtanult angolul s előmunkás lett a Ford gyárjában. A magyarok társaságát kerülték. Álnév alatt éltek. Aki azonban Isten törvénye és a társadalmi rend ellen vét, azt a végzet előbb-utóbb utói éri. * * * Gyermekük megbetegedett. Az orvos tanácsára beszállították a Providence kórházba. Egy napon, amikor gyermeküket meglátogatták, a kezelő orvos felhívta figyelmüket egy magyar emberre, aki már hetek óta a kórházban van. Önmagával tehetetlen. Valami szörnyű betegség következtében teljesen béna lett. Jót tenne ennek az embernek, ha át mennének a szomszéd szobába és meglátogatnák, hiszen úgy sincs senkije ebben a városban! * * * Benéznek a beteg férfi szobájába. Mennybéli Úristen! Kit látnak ott? Az asszony első férjét: Geréb Lászlót. — Képzelje el, Tiszteletes uram, — folytatta az asszony — mily borzalmas lehetett az a pillanat! Látni őt, akihez hitem kötött, akit elhagytam, akinek boldogságát elraboltam: látni őt ily nyomorult állapotban s tudni, hogy én vagyok az oka! Gondolja csak el, hogy mennyire gyűlölhetett ez az ember engemet — bennünket ! Mert azért jött Amerikába, hogy bosszút álljon rajtunk; hogy megöljön engem, vagy Pétert, vagy mindkettőnket. Régóta itt volt már. Keresett, kutatott, de nem talált. Végre mindenéből kifogyva megbetegedett s kórházba került. De a legborzalmasabb rész még csak most következik. — Péterben felébredt a régi barátság érzete s követelte, hogy ezt az embert vigyük magunkkal a lakásunkra és viseljük gondját. Talán jóvá akarta tenni hibánkat? Vagy talán kinozni akart engemet, bennünket, mindannyiunkat? Nem tudom. Hiába könyörögtem néki, hogy ne
