Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1925 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1925-02-28 / 9. szám

9-ik szám

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

9 oldal

CSALÁDI ÉLET

APÁK ÉS FIUK

Apák! A mi fiaink még a kenyérnél is sokkal fontosabb valamit várnak és kémek tőlünk — édesapáktól. Vájjon követ adunk-e a kezükbe?

Nem hibanélküli, meít ilyen ember nem létezik és nem is eszményi, hanem igazi apákról szólunk eme sorokban; olyanokról, a kik maguk is fiuk voltak annakidején, de a kik a mai társadalmi élet összevisszaságaiban elfeledkeztek arról, hogy milyen érzelmeket és gondolatokat tápláltak ők egykor egy igazi apáról, tehát a saját atyjukról. Rámutatunk azokra a követelményekre, a miket a mai fiuk és pedig igazi normális, egészséges fiuk várnak atyjuktól; az ő lelki világukból kiindulva mutatjuk meg, hogy milyennek képzelik ők az igazi apát, a ki fogékony lelkűknek vágyait kielégítse; apát, a ki szigorú parancsolgatás nélkül is tekintélyét előttük megtartsa és a kiben ők az égi Atyának a képmását lássák és tiszteljék.

És itt mindjárt beismerjük, hogy kissé nagyon is személyes kérdés ez: Milyen az igazi apa? S bizonyára nagyon sok apának nem fog tetszeni mindez, a mit erről a kérdésről itt elmondunk. De bármennyire bántó legyen is az, bárkire nézve is, ahhoz nincsen semmi jogunk, hogy e kérdés elől kitérjünk, ha már egyszer az apai hivatást magunkra vállal tűk. Hiszen maguk a fiuk beszélnek e nagy kérdésről; ők határozzák meg, hogy milyennek kell lennie az igazi apának; ők követelik tőlünk, hogy ha már apjukká erőszakoltuk oda magunkat, hát akkor legyünk igazi apák. — “Az apát, — mondja egyik fiú dijat nyert iskolai dolgozatában — nem lehet megválasztanunk, el kell őt fogadnunk, úgy, a mint őt nekünk a születésünknél bemutatják és ránk erőszakolják.”

S valóban leverő egy apára nézve az, hogy az ő fia, ha reá bíznák az apa kiválasztását, nem őt, hanem más férfiút választana édesatyjának. Pedig mily sokan vannak, a kik örömmel cserélnék ki atyjukat, más férfiúért, ha vérüket és a mit tőle örököltek kicserélhetnék. Mindez pedig csak azért van, mert az apák keveset foglalkoznak a fiukkal. Egy férfiúnak, a ki apa lett, a legnagyobb feladata e földi életben az, hogy igazi apja legyen gyermekeinek. De vájjon törekszünk-e arra, hogy az apai hivatásnak igazán megfeleljünk? Igyekszünk-e arra, hogy az “ apaság ’’-ban, a fiuk nevelésében, a jövendő apák jellemének megformálásában, az életnek ezen egyik legnagyobb feladatában felülmúljuk egymást, miként azt a világi javak megszerzésében szokták sokan tenni? Eszünkbe jut-e valamikor, hogy a fiuknak szivét nem pénzzel, mert ebben nincs érzés, s a lelkét nem világi vagyonnal, mert ez a lelket lelketlenné teheti, hanem valami mással, a miben van érzés, lélek és isteni közösség, hajlíthatjuk magunkhoz? Ez pedig nem más, mint az apáknak személyes érintkezése a fiukkal. Ez az, a mi az apák és a fiuk között megteremti amaz erős rokonságot és megdönthetetlen viszonyt, a mely létezett és létezik az égi Atya és a Pia, az Ur Jézus Krisztus között.

Egyszer egy new yorki kereskedőnek, a ki igazi keresztyén ember volt, kis fiacskája halálos beteg lett. A kis fiú látva édes apjának könnyes szemeit, igy biztatta őt: “Óh, kedves atyám, ne sírjál érettem! Ne sírjál, kérlek édes apám! Ha meghalok, a mennybe megyek; és a mikor odaérek, egyenesen Jézusom elé állok és megmondom Neki, hogy általad jutottam fel Hozzá.”

Vájjon hány apáról beszélne ma igy az ő fia? A fiuknak korai elvilágiaso- dása, szüleik iránt való tiszteletlensége és azoktól való elszakadása, elidegenedése annak tulajdonítható különösen, hogy az apák nem sokat törődnek fiaikkal, jellemük kiformálásával és lelkűk világával. Hónapokat, sőt éveket szentelnek a politika és gazdászat, az ipar és kereskedelem, a termelés és annak miként való elhelyezése törvényeinek a megismerésére és a pénzforrások kikutatására, s tudják, hogy mindezek erősen meghatározott, hogy ne mondjuk: abszolút törvényeken, mint alapokon nyugszanak; arra azonban nem is gondolnak, hogy fiuknak a nevelése is éppen olyan határozott törvényeken, sarktételes szabályokon nyugszik, a miket nekik kötelességük volna megismerniük és fiuk nevelésében azokat a fizikai és szellemi, erkölcsi és lélektani törvényeket felhasználniok.

Az állattenyésztő első és főkötelességének tartja, hogy a tenyésztés elveit megismerje; a gyümölcstermelő tudja a fák tulajdonságait, az öntözés, metszés és oltás idejét és módját; a virágtenyésztő tanulmányozza a virágok szerveit és a legnagyobb tapintattal kezeli plántáit. S ezeknek egyike sem sajnálja a pénzt, időt vagy fáradságot. Könyveket vásárol, folyóiratokat olvas, a melyek kiváltképen az ő szakmájába tartozó dolgokról nyújtanak neki kellő ismereteket, sőt nem egy esetben még a felsőbb iskolákba is eljár három-négy évig, csakhogy szakmáját annál jobban megismerje és a szükséges alapelveket megszerezze.

Nem szükséges azt nekünk szapora szavakkal bizonyítanunk, hogy az emberi plántának a kezelése, a lélek virágának a fejlesztése s a jellem formálása ezer- szerte fontosabb a virágénál vagy a gyümölcstermő fákénál, és sokkal több időt és tudást, figyelmet és fáradságot igényel és követel tőlünk, mint az állatok tenyésztése. És mégis, vájjon hány apa van, a ki csak egy könyvet is olvasott volna a fiuk neveléséről? Hányán tanulmányozzák ezt az egész társadalmi életre kiható és mindeneket felülmúló fontos kérdést: a gyermeknevelést ? S nem tisztelhetjük meg az “apa” névvel azt az embert, a ki kötelességét ezen a téren elhanyagolta. Az az apa — és itt az anya sem kivétel — a ki szülői hivatását egykedvűen vette és veszi, szükséges, hogy a megtérésre alkalmas gyümölcsöket teremjen és hivatását komolyan vegye, mert különben méltó a megítélésre és Isten s emberektől való megvetésre. Micsoda az összehalmozott kincs és világi hatalom ama hivatás mellett, a melynek teljesítésével a földi atya fiának a névé-' ben s lelkében a mennyei Atyának képmását építi fel!? Ezt azonban csak úgy teheti az apa, ha szive együtt dobog, lelke együtt gondolkozik a fiáéval; ha ismeri annak vágyait és tudja, hogy mit kíván tőle, mint apától, az ő fia, a ki előtt nyitva áll a jó és rossz ut egyaránt és csak azt várja, hogy melyik felé mutat az apa jó példája.

íme, ide iktatunk egy pár kivonatot ama levelekből, a melyeket iskolás fiuk írtak erről a kérdésről, hogy milyenek az igazi apák: “Igazi apa az, — írja az egyik fiú, — a ki szeret mindent, a mit a fia szeret, csupán csak azért, mert szereti a fiát.” — Egy másik mondja: “Az igazi apa a családnak és rendnek a mintaképe, a kire mindenki tisztelettel tekint, mert egyformán és igazságosan bánik mindenkivel; figyelme kiterjed a családnak minden egyes tagjára és egyenlő mértékkel mér a fiának is, a kinek megmondja, hogy mi a jó és ártalmas, mit szabad és mit nem szabad tennie; nem uralkodik fia felett, de azt sem engedi, hogy a fia uralkodjék ő felette. ” Vagy ime egy harmadiknak a szavai: “Nincsen semmi, a mi jobban elrontja a fiút, mint az, ha kedvére tesznek mindent. Az apa jó tanácsokkal lássa el a fiát és aztán gondoskodjék róla, hogy a tanácsa végre is legyen hajtva; .ne megvesztegetéssel, adományokkal tanítson szolgálatkészsé-