Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1923 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1923-11-24 / 47. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 5 mileg gondolkozzunk és imádkozzunk és áldozzunk. IV. A negyedik; a világhoz való szerfőlőtti ragaszkodás. Az tagadhatatlan, hogy gyönyörű szép ez a világ. Még Isten is azt akarja, hogy benne boldogak legyünk. Mi a világban vagyunk, de nagyon sokan nem a világban élnek, hanem a világ van ő bennük. Mi figyelmeztetve lettünk, hogy mig a világban élünk, nincs szükségünk arra, hogy egészen a világé legyünk. Nagyon természetes hogy a hajónak a vizen kell úsznia, de ha egyszer a haj óba kezdbe ömleni a viz, akkor már a hajó elsűlyed. Éppen igy amidőn a világ javai és ahoz való szerfőlőtti ragaszkodás tölti be egész életűnket, akkor a mi szent kegyes életűnk elmerül azokban. V. A lélek iránti hálátlanság. A Szent Lélek, ez a áldott hírnök, jön hozzánk újra meg újra és mi még sem vagyunk hajlandók befogadni őt. ő megmutatja kötelességünket és mi még sem cselekszük azokat, ő hiv bennünket egy magasztos életre és mi még sem törekszünk az után és még kevésbé próbálkozunk hozzá felemelkedni. Mi elutasítjuk őt. Elnémítjuk szavát s zavarba ejtjük önmagunkat a világi javak szerfőlőtti ragaszkodása miatt. Figyelmen kívül hagyjuk az ő hívását, és szeretetetét. Ezen magatartásunk által hátát- laságot mutatunk ő iránta és elvágjuk magunk előtt az Isten kegyelmének és áldásainak útját. “A LELKET MEG NE OLTSÁTOK.” VI. A szántszándékos engedetlenség Isten iránt. Ez, természetesen, egész határozottan el fog bennünket tántorítani az Istentől. “A te bűnneid elválasztottak téged az Istentől.” Ez mindig a bűn egyik következménye. Bűnös elmélkedés, bűnős gondolkozás, bűnős cselekedet. Ezek azok a dolgok amelyek mi közöttünk és a mi mennyei Atyánk között építik a válaszfalakat. Azért óvakodjunk azoktól a dolgoktól, amelyek lelkűnket az Istentől elválasztanák. Ragaszkodjunk azokhoz a dolgokhoz, amelyek közelebb visznek bennünket Ő hozzá. UTÓIMA. Hallottuk szent igéd hirdetését s megismertük abból, hogy melyek azok a dolgok, amelyek távol tartanak bennünket tőled, óh könyörülő Isten, szerelmes atyánk az Ur Jézus Krisztusban! Beismerjük, hogy mi sokszor távol tartottuk magunkat te tőled. Nem volt elég bátorságúnk arra, hogy bűneinket töredelmesen bevalljuk előtted, e bűnnel terhes világban siettünk élni s lelkünket szent igéddel táplálni, jobban szerettük e világot, mint téged, a szent lélek ajándékát megvetettük és méltókká tettük önmagunkat az ítéletre. De te atyánk, irgalmas és kegyelmes vagy. Nem nézed érde- metlen voltunkat. Érezzük, sőt tudjuk, hogy te megbocsátasz a te megtérő gyermekeidnek, óh bocsáss is meg és mi szent fogadást teszünk, hogy ezután a te utaidon járunk, a csufolódók székébe nem ülünk, hazugságot nem ismerünk, álnokság nem hagyja el ajkunkat, szent, kegyes és tiszta életet élünk. Tarts meg minket, Úristen, eme elhatározásunkban, hogy ama nagy napon megláthassunk téged örök dicsőségedben, az Úr Jézus érdeméért kérünk! Ámen! Vécsey A. Jenő. Ashtabula-Conneauti ref. lelkész. gf| LAPUNK TÁRCÁJA ggj Rovatvezető: NL Ujlaky Ferencz loraini ref. lelkésc. ANGYALI SZOLGÁLÁT. Mély csend volt a betegszobában. Tulajdonképen nem is betegszoba volt az már, mert a ki benne feküdt, a gyógyulás utján volt; a nehéz hosszú betegség már mögötte volt. De nemcsak a megbetegedésnek vannak meg a maga nehézségei, hanem a gyógyulásnak is. A megbetegedés úgy lep meg bennünket, mint egy erős fegyveres, a ki kemény ököllel úgy földre sújt, hogy csaknem elveszítjük az eszméletünket. A gyógyulás olyan, mint egy hosszú ut, amelyet egy messze, nagyon messze fölcsillanó világosság felé teszünk s néha oly soká tart, mig ahoz a kis fényhez, közelebb jutunk, s közbe-közbe úgy tetszik, mint ha egészen ki is aludnék. Az édes anya ennivalót és hűsítő italt tett oda a betegágy mellé, mert neki korán el kellett hazulról mennie, s idejen házaknál mint mosónőnek dolgoznia. “Anyuskám” szólt csüggedten a beteg “egy héttel meg két héttel ezelőtt egész nap mindig velem maradtál.” “Hála Istennek, kedves fiam. hogy most már magadra hagyhatlak! Csak légy türelemmel! A doktor ur megígérte, hogy nemsokára egészen meggyógyulsz. Megmondom a szomszédasszonynak, hogy nézzen be néha hozzád.” Megcsókolta a fiát és eltávozott, s a fiú egyedül maradt mint tegnap és tegnapelőtt, mint majd holnap és holnapután. A nap följebb és följebb haladt az égen, bevilágította a kis szobát, s a vörös függönyön keresztül tarka színeket festett az ágytakaróra. A beteg mozdulatlanul feküdt. A csendes tekintetű magányosság hozzálépett, az ágya szélére ült, s ezüstfényü kagylót tartott a füléhez. “Hallod?” susogta, “hallod az idő zúgását?” S a fiú mintha távoli, nagy tengerzugást hallott volna, így múlt az idő. Valahonnét egy óra ütése hallatszott. A beteg olvasta: “Kilenc óra!... Még ilyen korán van.... csodálatos, milyen hosszú egy nap!” A szomszéd lakásban kopogtak és kalapácsoltak. Uj lakók költöztek be. A földszintről valami zene hangja hallatszott. Az utcáról tompán hangzott föl a kocsik robogása. Mindenki el volt foglalva, mindenki dolgozott. A beteg figyelt. Odakünn zugó gyorsasággal erős, hatalmas hullámveréssel futott tova az idő árja. Váljon ugyan az az idő volt-e ez, a mely itt a betegszobában olyan hangtalanul folydogált? A beteg fehér, lesoványodott kezei nyugtalanul babrálták a takarót. Belefáradtak már a tétlenségbe. Oh, csak már ő is tehetne valamit! Meddig kell még várakoznia, mig ismét örömmel, vidáman dolgozhat ? Csak jönne be legalább valaki hozzá! Tekintete körüljárt a szobában, s egy angyalfejecskén akadt meg, amely ágya fölött a falon függött. S ez a kép egy kedves gondolat szövögetését indította meg a lelkében, óh, ha a jó
